Hazudnék, ha azt mondanám, ezerszázalékosan vágtam, mitől jó ez a film. Mert persze, a fantasztikus képi világ az adott a film technikailag tökéletes, a színészek és a karakterek egyaránt első osztályúak, a főszereplőktől a fegyverboltosig. Hanem mindez egy sablonos, ócska ponyvasztoriban van tálalva, ahol még erőfeszítést sem tesznek arra, hogy valamiféle érdemi elgondolkodnivalóval etessenek meg. Hacsak nem az a mondanivaló, hogy kisemberek ne akasszanak tengelyt a gonosszal, vagy hogy mexikói drogdílerek pénzével szaladgálni Texasban nem különösebben jó ötlet. Vagy netán az a brutális közhely, hogy a világ egyre csúnyább és gonoszabb.

Számomra rendkívül zavarba ejtő volt ez a kettősség: van a zseniálisan vezetett sztori, és van az utolsó pillanatban mindig lemaradó tanulság és mondanivaló. A film végéről ráadásul még a katarzist is lecsípték, de teljesen. Az utolsó lehetőség is odavész a jellemfejlődésre, és nem csak a vakszerencse, az igazságszolgáltatás, de az isteni beavatkozás sem teszi helyre a dolgokat. Minden megy tovább úgy, ahogy eddig, csak éppen eltakarja a stáblista.

Még csak azt sem mondhatnám, hogy a Coen testvéreket a vadiúj téma izgathatta. Bár önismétlésről aligha beszélhetünk, mégis párhuzamok sokaságát lehetne húzni a rendkívül hasonló hangulatokból építkező Fargóval. Most így kapásból egyetlen olyan arca sem jut eszembe az emberi gonoszságnak, amit ott meg ne ismerhettünk volna.

Szóval, akik a technikai műélvezet, a remek, kegyelten fekete humor, a feszült cselekmény vagy a jó színészi játék kedvéért mennek moziba, azok ezer százalék, hogy nem fognak csalódni. Akik szeretnek azon agyalni, hogy mit is látunk tulajdonképpen, azok se feltétlenül maradjanak otthon: dőljenek nyugodtan hátra és élvezzék a showt. Ez legalább csúcsminőségű ponyva.