A magam részéről erősen nehezményezem az eddig megjelent Michael Clayton kritikákkal kapcsolatban, hogy mennyire alapvető dolgok sikkadnak el bennük. Ez a film ugyanis, amennyire zseniális, olyannyira cinikus is.

Ami persze elsőre, az utolsó popcornzabálónak is látszik: Michael Clayton egy kényes ügyek elkenésére szakosodott ügyvéd. Fontos hangsúlyozni, hogy — hiába hívják “takarítónak” — nem bűncselekményeket hajt végre, hanem a jogrendszer kiskapuit ismeri és igyekszik kihasználni, illetve tudja, mi a teendő akkor, ha gáz van. Ha cserbenhagyásosan gázoltál, nem szervezi meg a kocsid ellopását, nem öleti meg a tanúkat; odamegy, lehiggaszt, és megszervezi, hogy legyen egy normális ügyvéded a tárgyaláson, aki majd legálisan és valószínűsíthetően drágán, de kikapar a szarból. Elindítja az ügyet, gondoskodik arról, hogy ne keverhesd magad még nagyobb kakiba — aztán lelép.

A filmben ez a példa van a legjobban kidolgozva, de sok más esetbe kaphatunk bepillantást. Clayton tehát egy amolyan jogi lerendezőember — jól megfizetik, de a munka annyira piszkos, amennyira az csak lehet egy fehérgalléros világban. Pech, hogy mindemellett szenvedélybeteg szerencsejátékos, és pech, hogy rühelli a munkáját. Amit mintha sokan nem vettek volna észre a cikk elején emlegetett kritikusok közül, az az a tény, hogy amikor főhősünket megismerjük, már éppen túl van egy kiugrási kísérleten. Megpróbált valami másba kezdeni, csak aztán még egy nála is szenvedélybetegebb testvér miatt elúszott a közös étterem, maradt a szar meló, meg egy alig kezelhető mértékű adósság.

Ez az a helyzet, amikor Clayton pályafutásának legmocskosabb ügye megkezdődik. Egyik barátja, Arthur Eden, az őt foglalkoztató cég egyik valódi sztárja (a főhős csak egy jól megbecsült, nehezen pótolható, de agyon nem fizethető mesterember) éppen egy kulcsfontosságú ügyön dolgozik. Egy mezőgazdasági multi mintha egy kissé halálba mérgezett volna 468 embert egy gyomirtóval, és hat éve zajlik a kártérítési huzakodás. Erre a sztárügyvéd bácsi egyszer csak meztelenre vetkőzik egy tanúmeghallgatáson és botrányt csinál. Látszólag csak azért, mert nem szedte be a piruláit a mániás depressziójára — valójában azonban azért, mert rátört a lelkiismereti válság, és borítani akarja az egész bilit. A biliborogatás azonban a multinak súlyos dollármilliárdjaiba kerülne. Ekkora pénzért pedig a multi már profi bűnözők foglalkoztatásától sem riad vissza. (Ezen a vonalon alakít Oscar-díjasan zseniálisat a cég főtanácsadónőjét játszó Tilda Swinton, aki valóban hitelesen alakítja a borzalmas erkölcsi felelősség alatt szépen lassan felőrlődő, karrierista hivatalnokot.) Ebbe a satuba kerül bele Clayton: az ügyvédi iroda a tárgyalást akarja visszaterelni a normális mederbe, a multi már szívesebben zárná rövidre az egész ügyet, a megkattant haver pedig igazságot akar szolgáltatni — kerül, amibe kerül.

Véleményem szerint félreéréti a filmet, aki azt gondolja (elfogadva az első néhány perc által nyújtott benyomást), hogy Clayton végül “helyesen dönt”. Nem azért választja a magányos harcos szerepét, mert elfogadja barátjának moralista álláspontját, és nem is azért, mert meg akarják ölni amiatt, hogy egy idő után túl sokat tud meg az események hátteréről. Ki akar szállni a szarlapátolási üzletágból, véglegesen és visszavonhatatlanul, méghozzá úgy, hogy a szekrénye ne legyen tele bármikor kidőlni kész csontvázakkal. A filmben tehát nincs se morális megvilágosodás, se látványos pálfordulás. A film nem arról szól, hogy Michael Claytont egyszer csak, látványosan megszállja a jó erkölcs szelleme. Az Arthur, de az oda is kozmál a nagy moralizálásra. A történet valójában egy elszánt, gátlástalan alak küzdelme valami olyasvalamiért, amit már régóta és határozottan akar. Hogy a stresszből, a megalázó helyzetekből vagy a jog — vagyis közerkölcs — folyamatos kijátszásából lesz-e elege, az lényegében nem derül ki, de talán éppen az utóbbi a legkevésbé valószínű.