I hate it here címmel a Transmetropolitan című képregény cyber-gonzo újságírója vezetett rovatot a történet fiktív univerzumának The Word című lapjában. A sorozatban megjelenő újságírási stílus arra késztetett, hogy radikálisan gondoljam át az akkor vezetett publicisztikai blogom, a Try-san, Mano-san és a politika koncepcióját, és kezdjek bele valami egészen újba. És ha már, akkor átköltöztem a Freeblogra. 2008 márciusában aztán a saját domainem is olyan állapotba került, hogy ismét aktuálissá vált a költözés, remélhetőleg ezúttal egy végleges helyre. Ezzel egyúttal arra is lehetőség nyílt, hogy ismét egyesüljön a két blog cikkeinek adatbázisa.
A Try-san-hoz képest provokatívabb lett a stílus, ami sokszor azt jelenti, hogy a trágár hangnemtől sem riadok vissza. Azt gondolom, a különösen felháborító dolgokról nem kell finoman írni. Különösen azért nem, mert különösen sokan élnek vissza azzal, hogy nem merünk durvák és kemények lenni — miközben ők gátlástalanul fröcsöghetik gyűlölettel teli hülyeségeiket bele a világba. A stílust ugyanakkor — különösen újabban — igyekszem kifejezetten arányosítani a témához. Nagyon fontos számomra az is, hogy a provokáció sohasem öncélú; olyan témákban próbálom kiprovokálni a gondolkodást olvasóimban, amiket magam is fontosnak tartok. Ennek érdekében a véleményem sohasem áll önmagában — viszonylag (blog-viszonylatban) sokat dolgozom elsődleges forrásokból, és minden állításomhoz mellékelem, hogy honnan szedtem. Így lesz minden állításom vitatható, és így próbálom elkerülni, a cikkeim ne váljanak beteges, kinyilatkoztatásszerű fröcsögésekké.
A blog véleményem szerinti különlegessége, hogy kivétel nélkül minden írásom illeszkedik valamilyen újságírói műfajba. Leggyakrabban persze különféle publicisztikákat (kommentárokat, glosszákat) szoktam írni, de vannak itt riportok, interjúk és kritikák is. Tudósítást még nem írtam — mint minden blog, valahol az I hate it here is a tulajdonosról szól; nem tudok és nem is akarok hírforrássá válni.
A Try-san… óta különösen nagy váltás, hogy most már nem kizárólagosan politikával foglalkozom. Viszonylag sokat írok különféle kulturális témákról (filmekről, könyvekről, kiállításokról), igyekszem a mindennapi élet apróságait, szereplőit is megfigyelni és bemutatni. Különösen izgatnak a különféle szubkultúrák. Ebben a körben mindmáig az LD50 közösségéhez kapcsolódó írásokkkal jutottam a legmesszebb. Sajnos annyira inkompatibilisnek bizonyultam azzal a társasággal, hogy a projektet félúton le kellett zárnom. Ami azonban megszületett ebben a témában, az legalább annyira jellemző rám és legalább annyira jól példázza a látásmódomat, az életszemléletemet, mint a politikáról szóló írásaim.
Természetesen mindmáig a politika a legtöbbet művelt témám; azt gondolom, abban is különbözöm a legtöbb politikai bloggertől, hogy nem kötődöm szorosan egyik párthoz vagy oldalhoz sem, kész vagyok bárkit krititikával szemlélni — amit azért tartok fontosnak, mert a tapasztalataim azt mutatják: senki sem áll a kritika felett. Talán politikafilozófiai tanulmányaim is sokat segítettek egy krtikusabb látásmód kialakításában.
Ez tanulmányok amúgy végül a politikafilozófián belül a feminista politikafilozófia művelésére futottak ki. Az ezirányú szakirodalom olvasgatásának és a megírt tanulmányoknak annyi gyakorlati haszna mindenképpen volt, hogy megtanultam elméleti szemszögből is megalpozni amúgy már létező feminista meggyőződésemet. Ennek örömére indítottam nemrég a Feminizmus rovatot. Az inspirációért ezúton is köszönet a Feminárium szerzőinek.