A Bourne-trilógiát semmi másért nem lehet szeretni, csak az ütős, kemény, néhol némi humort is felcsillantó akciójeleneteiért. Én az utolsó részt is ezért szerettem. Bárki, aki ennél többet vár, vaskosan csalódni fog.

A sztori maga persze egy vaskos közhely. Bizonyos elemek (pl. a sok bűnözésbe beleráncosodott CIA-felsővezető figurája) már a trilógián belül is klisések, mások csak a műfajon belül számítanak annak. Belmondo A Profija után sok újat az elárult, majd elszabadult titkosügynök figurájának lélektanához már nemigen lehet hozzátenni. Aki pedig látta a Terminátort, annak már az érző szívű tömeggyilkos figurája sem tartogat több meglepetést. A lényeg nem is annyira a sztorin, mint inkább az előadásmódon van.

A koreográfia leginkább a második rész ütemét követi. Bourne tovább turkál a múltja után; ismét szerephez jut Pamela Landy, aki minden bizonnyal az egyetlen etikus, magas beosztású tiszt az egész amerikai hírszerzésben. Még az asszisztense az, aki egyszerre rendelkezik számottevő szellemi potenciállal és emberi tartással. Az amerikai kémállomány rajtuk kívül kizárólag bambán néző, inkompetens barmokból, vagy velejükig romlott, kiégett, fanatikus és/vagy korrupt szörnyetegekből áll — akik mellesleg a technikának köszönhetően egyben mindenhatóak is. A film alapján joggal képzelhetnénk, hogy az amcsik az utolsó szibériai favágó mobiljának lehallgatásától is csak egy kattintásra vannak.

Persze, akit ez zavar, az minek vette meg a mozijegyet. Szenzációs követéses-üldözéses jelenetek, csavarok, cselek és ellencselek váltogatják egymást, az égvilágon minden egy hajszálon múlik, és minél nagyobb fasz valaki, annál röhejesebben lesz megfingatva. A Bourne-ultimátum lehet, hogy nem emelkedik eposzi magasságokba, de a szórakoztató akciófilm kategóriában simán a legjobbak között van.