“Semmi sem marad örökre eltemetve.”

Két alulról jött, keménykötésű nyomozó — mindketten bokszolók — teszi a dolgát a negyvenes évek Los Angelesében. Ennél többről nem is szól a film kilencven százaléka, szóval, aki nem őrül meg a szűk keresztmetszetű korrajzokért, olvassa el inkább a A Sátán kutyáját odahaza, a kandalló mellett.

A cselekmény hihetetlenül lassan indul meg — egyre újabb és újabb szálak kígyóznak elő a múltból, amelyek jelezni hivatottak, hogy itt majd nagyon másképpen kell mindent értékelni, mint ahogy értékeljük. A konkrét információ viszont hihetetlenül egyenletlenül van adagolva — aztán, amikor a fejünkre zúdul végre, kissé nehezen tudunk csak rendet vágni az amerikai nevek áradatában.

Egy krimi varázsát elvben az adja, hogy végig megvan az illúziója annak, hogy tudhatnánk, tudhattuk volna, hogy mi áll az események valódi hátterében, csak a főhőssel együtt mi is hagytuk magunkat félrevezetni. Itt erre esélyünk sincs; haloványlila segédfogalmunk sincs, nem is lehet arról, hogy mi folyik itt valójában; de éppen ezért már nem is olyan lényeges.

A film amúgy egész jól megfelel a film noir formai követelményeinek. Látszólag tényleg olyan, mintha valami régimódi krimit néznénk, ami feelinget említésre méltó történet nélkül elő lehet állítani egy stúdióban, azt a készítők gond nélkül lerakják azt asztalra. Vannak kemény fickók, elvetemült bűnözők, kemény, de igazságos rendőrfőnökök, femme fatale-ból meg egyenesen túlkínálat is van. Az izgalom, a katarzis és az erkölcsi mondanivaló viszont a fiókban marad.