Pár évvel ezelőtt minden személyes vitában és nyilvános vitában amellett álltam ki, hogy a náci rohadékok szólásszabadságát nem lehet korlátozni. Ezeknek a férgeknek is meg kell, hogy legyen a joguk arra, hogy véleményüket elmondják — azt is gondoltam, társadalmi elszigetelésüket is megkönnyíti, ha szabadon mocskolódhatnak.

A közelmúltban velem történtek viszont elég sok olyan emberrel kapcsolatba hoztak, akik személyükben érintettek a fasisztoid csőcselék mocskolódásaival szemben. Egy hölgy például arról számolt be nekem, hogy valaki a villamoson éppenséggel Auswitzba küldte “vissza”, ráadásul ordítva. Nehéz ilyenkor komolyan azt gondolni, hogy a fasiszta disznó szólásszabadsághoz való joga előbbrevaló, mint az illető békés élethez való joga — és azt sem gondolom most már, hogy ennek semmilyen társadalmi veszélyessége nincs.

A őszi, illetve a márciusi események egyértelműen megmutatták, a csürhe egyetlen dologból ért: az erőszakból. Ha hagyják, akkor tévészékházat gyújtogat és emlékművet rombol; jó előre készül az állami ünnepek erővel és félelemkeltéssel való elfojtására — aztán, ha kellenének a legények a gátra, szépen visszavonulnak, bujkálnak a rendőrség elől, próbálják menteni a seggüket a börtön elől.

Most már abszolút nem képzelem, hogy elegendő azt javasolnunk a rasszista, krito vagy nyíltan náci verbális erőszak áldozatainak: indítsanak polgári pert. Tehessenek feljelentést, vizsgálódjanak az ügyben a hatóságok. Egyszóval: érezze kötelességének a társadalom egésze, hogy biztosítsa minden egyes polgárának emberi méltóságát. Ha ehhez vissza kell vágnunk a gyűlöletbeszéd szabadságát, hát legyen.