Ha adott egy kétórás film, ami három szálon fut, akkor még mindig semmi gond, mindegyik szálra jut átlagosan negyven perc; az összefonódások jelentette igzalom bőven pótol bennünket a nettó időveszteségért. Ha harminc szál van, akkor mindegyikra négy perc jut; ez már talán egy kicsit túlzás is az elvontságból.

A Syriana azt az igen szerény feladatot tűzi ki maga elé, hogy feltárja a nemzetközi olajmaffia működésének csínját-bínját. A film valóban törekszik arra, hogy teljes összetettségében ábrázolja a problémát: csak hát mire valamennyi szál beindul, a csóringer öngyilkosmerénylőjelölt olajmunkás sztorijától kezdve a béncska CIA-ügynök kálváriájától át a nagy céges sakkjátszmákig, benne egy nehézsúlyú könyvelővel és pár minden hájjal megkent manegerrel, addigra a film fele már el is telt. Ezek után még bekapcsolódik a történetbe az Arab emirátusok utódlási zűrzavara, egy genfi pénzügyi tanácsadó cég, a Hezbollah, átsuhan a színen a 9/11 utáni poszttramuás amerikai állapot, úgyhogy mire elérnénk a szenzációs leleplezésekhez, műsoridő hiányában a rendező műhöldról iránytott preciziós rakétákkal vágja át a gordiuszi csomókat — és tegye fel az kezét, aki mindezt elsőre követni tudta.

George Clooney persze óriási csalódás, hiába csinál magából szakállas hájpacnit, ez még nem elegendő a hűvös professzionalizmushoz — ha fele annyi energiát fektet ebbe a projektbe, mint a legtöbb eddigi produkciójába, talán még ezt a filmet is elviszi a hátán.

A banális, gyerekes, közhelyes tanulság pedig a világon semmiért sem kárpótol senkit.