Erős túlzás lenne persze akár csak azt állítani, hogy szellemi orgazmus közeli állapotba kerültem, amikor megmutathattam a barátnőmnek a lakásomat a Nyugati tér aluljárójának padlóján; ugyanakkor egy kicsit úgy éreztem, talán mégis van remény. Budapesten leginkább ilyesmik miatt érdemes élni: mindig van valaki, akiben egy kicsit több a spiritusz az átalgosnál.

Persze egy ilyen tértől nem lesz kevésbé röhejes mindaz, ami Budapesten röhejes, de az ilyesmik — és akkor tegyük hozzá, én a teheneket is szeretem, meg a pár évvel ezelőtti projekt is bejött, amikor az Andrássy úton egy pallón láttuk, hogy éppen melyik deszkán állnak az installáció prágai tükörképén, és persze a mi lépéseink is látszódtak Prágában. Rengeteg minden kifejezetten szarul működik, de laknak itt annyian, hogy mindig történjen valami.

Maga a kivitelezés is egészen fahéj; úgy néz ki, a tapétatérkép egyelőre elég jól tűri, ha rálépnek — tegyük hozzá magyar viszonylatban már ez sem egy semmi eredmény; elég nagy ahhoz, hogy sokan mászkálhassunk rajta, meg ahhoz, hogy könnyen megtaláljunk valamilyen apró részletet, de bőven elég kicsi ahhoz, hogy át lehessen látni az egészet és gyorsan találjunk valamilyen tájékozódási pontot.

Még jöhetne pár ilyen.