Mostanában úgy szórom a forgalmi engedélyeket, mint más a konfettit; ismét esedékessé vált, hogy csináltassak egyet. Elbattyogtam hát a központi okmányirodába, ahol a múltkor fél óra volt az egész procedúra; no, kiderült, hogy ők már időpontot se tudnak adni, menjek el abba a kerületbe, ahol a kocsi lakik, majd ott megdobnak egy időponttal.
A tizenharmadik kerületi önkormányzatról van szó, a lepukkant tanácsi feeling helyett egy szolid irodaházba szambázok be a Béke téren; egy hasonlóan jól vasalt, idősödő muki tájékoztat, hogy a jövő héten 12.40-re már mehetek is.
Megyek; időközben kiegészülve az Amerikából hazalátogató, és az itthoni levegőtől már eleve egy kissé frusztrált kocsitulajdonossal. Tíz percet várunk a pultnál, hogy beazonosítsanak minket, mivel a két sorszámadó számítógép közül csak az egyik működik; mint a múlt heti, jól vasalt pasinger befutásakor kiderül, a szenzációs számítástechnikai üzemzavar voltaképpen egy képernyővédő volt, csak az ügyintéző nem tudta vélni ezt a valóban elég ritka jelenséget.
No mindegy. Sorszám, tök üres váróterem az első emeleten, csengő-bongó kijelzők. Meg is jelenik a szám, a tulajdonos becikázik, mi meg várjuk, hogy kijöjjön. Öt perce is benn lehet már, amikor az ajtó mögül előbotorkál egy lestrapált hivatalnoknő, hogy hol az kedves ügyfele. Mondtuk, hogy már rég benn van; nehéz is elképzelni, hogy egy kosztümös, bal kezében egy rendszámot szorongató, amerikai divat szerint öltöző úrinő nem feltűnő jelenség egy irodában.
Ja, mondja, annyian vannak odabent, akik nem csinálnak semmit, hogy biztos egy másik asztalhoz ment oda. Így persze rögtön érthető, hogy miért kell egy héttel előre időpontot foglalni.
Az autó tulajdonosa egyébként amerikai házasságát honosítandó ment az önkormányzatba; azalatt a háromnegyed óra alatt, amíg ott voltunk, az anyakönyvi ügyek egyetlen felszentelt sámánja nem volt képes befejezni napi aktuális zabálását.
Azt gondolom, azért a teljesítményelv bevezetése a közszférába legalábbis nem teljes egészében abszurdum.