Nyílt levél egy radikális feministának

Kedves Horvathbrumi!

Személyiségi jogaid tiszteletben tartása okán a magad által választott becenevet használom. Ugyanakkor a tisztesség azt is megköveteli, hogy leírjam: személyesen ismerjük egymást és egy ideig együtt is dolgozhattam veled.

Mielőtt megismertelek volna, azt gondoltam magamról, feminista vagyok. Az volt az elképzelésem, hogy ha valaki azt gondolja, a nőknek ugyanolyan bánásmód jár, mint a férfiaknak, ugyanolyan jogok illetik meg őket a gazdaságban, a politikában és a hálószobában, mint a férfiakat, akkor az már feminista.

Ha tovább kellett volna kategorizálnom magam, akkor azt mondtam volna, hogy egyfajta posztliberális álláspontot képviselek: azt gondolom, hogy a formális jogok biztosítása nem elég. Szembe kell nézni azzal is, hogy a társadalom egy nem elhanyagolható része nőellenes és tudatosan vagy tudat alatt, de a gyakorlatban szaboltálja az egyenjogúság elvét. Ezért — átmenetileg — nyilván pozitívan meg kell különböztetni a nőket. Kedvenc példámmal élve: demagóg baromság azt állítani, hogy a nőknek is ugyanúgy megvan az esélyük arra, hogy parlamenti képviselők legyenek, mint a férfiaknak. Nyilvánvalóan nem így van, hiszen a szavazók valójában, érdemben, nem képviselőket választanak, hanem pártokat támogatnak. A pártokon belül pedig már teljesen kontrollálatlan szabályok szerint zajlanak a hatalmi játszmák, ahol a nőknek ugyanúgy kevesebb esélyük van az érvényesülésre, mint akárhol másutt. Vagy: nem beszélhetünk egyenlő karrierlehetőségekről akkor, ha elegendő, ha csak a házaspár egyik tagja marad otthon a gyerekkel. Pláne, ha ez az egy tag kötelezően nő.

Mondom, azt hittem, hogy az ember, ha így gondolkodik, feminista. Neked (illetve a blogodnak) hála, megvilágosodtam. Az ember a jelek szerint akkor és csak akkor feminista, ha (időnként levedző) női nemi szervekről, szaunában izzadó, szőrös lábakról ír, valamint ha saját blogján az érintettek háta mögött gyalázza, aki éppen nem tetszik neki. Írásaiban rendszeresen szerepel a “pina” szó, minden “hímnemű” (pl. isten) szót női változatban használ. Írásaid alapján első körben ennyi mindenképpen szükséges a feminizmushoz. Nem árt persze, ha mindezekhez képest habzó szájjal küzd a nők önrendelkezési joga ellen is: különösen, ha mondjuk különböző kozmetikai beavatkozásokról van szó.

Elég feminim pasinak szoktak nevezni szeretteim és kritikusaim. Próbálgattam is idomulni az új mércéhez, de aztán rá kellett jönnöm a szomorú igazságra.

Feminista csak nő lehet.

Kicsit persze furcsa látni, hogy ebben a kérdésben egy platformon vagy azokkal a sötét bunkókkal, akik borzalommal vegyes undorral kezeltek, amikor “feminista” véleményemről tudomást szereztek, nem értve, hogy valaki, akinek XY kromoszómája van és nem meleg, hogyan lehet feminista. De sajnos kénylen vagyok bevallani: semmiféle örömöt, inkább valamiféle zavart helytelenítést érzek, amikor a saját vagy mások pinájának állapotáról írsz, vagy arról, hogy mit csinálsz a szőrös lábaddal és egyéb testrészeiddel a szaunában (nem érzem, hogy ehhez bármi közöm lenne és nem is ezért olvaslak); amikor azt sejteted, hogy elnyomást látsz a házasságban vagy amikor a pszichoterápiát nemes egyszerűséggel, de persze fortyogó gyűlölettel a Nagy, Univerzális Férfiösszeesküvés rovására írod.

Belátom persze, hogy ez az én hibám: vérbeli, sötét, tahó, szalonnazabáló, sörvedelő macsóként egyszerűen képtelen vagyok benyalni a feminista szóhasználatot. Megpróbáltam, de nem ment, hát mutogathatsz rám nyugodtan: biciklizik a gorilla! Most kezdhetnék mentegetőzni azzal, hogy a legszigorúbb férfitársaságban sem szeretek a farkakról sem beszélgetni, azokat a blogokat sem olvasom szívesen, ahol tárgyiasított nőket mutogatnak férfiöltöző-stílusban, de még a meztelen pasik látványa is irritál (nyilván a neveltetésem a hibás, azért gondolom, hogy nem mindent az utcasarkon üvöltve kell kitárgyalni), de minek. Nyilvánvaló, hogy a világ nem színes és sokszínű: vannak a klubtagok, vagyis az elkötelezett feministák, és van a söpredék, amely utálatos, brutális férfiállatokból, elnyomásukban szervilis kéjjel hempergő nőstényekből, esetleg hozzám hasonló, szánalmas korcsokból, vagy, ahogy egyik elvbarátod nevezett, “vasárnapi feministákból” áll.

Egy darabig persze szomorkodtam, hiszen tudod, vagy ha nem is tudod, de azért azt gondolom, némi fantáziával azért el tudod képzelni, milyen az, amikor a magamfajta légvárépítő szembesül öncsalásával. De aztán rájöttem: tulajdonképpen nem is bánom, hogy nem lehetek feminista. Végül is nem akarom, hogy amikor azt mondom valakinek: “feminista filozófiából írtam a szakdolgozatom”, azt gondolja, én is ebbe a klubba tartozom.

Valahol, a bensőmben úgy érzem ugyanis, hogy egy ilyen klubba tartozni alapvetően vérciki, mi több, odáig is elmerészkednék, hogy azt mondjam, ez a fajta fröcsögés kifejezetten árt a női egyenjogúság eszméjének. Elővenni a fiókból egy hetven éve halott tudóst, és elverni rajta a port, miközben már az 1996-os Atkinson-féle Pszichológiában is szerepel, hogy elképzelései eredeti formájukban nem, inkább csak módszerében állják meg a helyüket, szerintem valahol elég szánalmas. Persze te nem állsz meg a tévedésnél: tudatos, szándékos hamisítással vádolod az öreg szakállast, és a biztonság kedvéért az egész diszciplínán elvered a port. Ezt már az a nőgyűlölettől eltorzult mócsing, amit jobb híján képtelen vagyok az agyamnak nevezni, már inkább a “szánalmas kicsinyesség” kategóriájába sorolja be. (Nem, nem olvastam a könyvet. Egyrészt nem is érdekel, hiszen elsősorban veled vitázom, másrészt meg azon szellemi nyomoroncok közé tartozom ugyanis, akik azt gondolják, hogy ha ez a tudatos, manipulatív célzatú hamisítás valóban megtörtént volna, azt nem egy feminista aktivista fedezte volna fel, és nem saját könyve lenne az egyetlen hely, ahol publicitást kap.)

Én egyébként részt vettem már pszichoanalízisben, és az analitikusom nő volt. Azon megtévesztett birkák közé tartozom, akik azt hiszik, használt is nekik a dolog.

Hasonlóan nehezen értelmezhető a megszállott nyelvújítás, a radikális feminizmus másik tartóoszlopa. Ahelyett, hogy értelmes párbeszédet folytatnának másokkal, a valódi feminista először a szavakat csócsálja végig, és minduntalan közbeszól. “Ne mondd, hogy “hölgy”, mert az degradáló.” “A faszod kivan? Nekem meg a pinám van ki.” (Pár szót az imént linkelt blogról: valóban a szellem dáridója. Ahelyett, hogy mondjuk érdemben és érvekkel világítana rá a Cosmopolitanban és a hasonló helyeken is olvasható férfisovinizmusra, vagy kitalálnátok valami érdemi visszavágást, egyszerűen csak lecserélitek a nemeket. Értelme ugyan nem lesz több a szövegeknek — ellentétben az általatok sejtetettel, nem egy közülük effektíve meg is jelent már férfimagazinban –, viszont könnyebb ezeket nagy mennyiségben előállítani.)

Aki kívülállóként szembesül ezekkel a húzásokkal, aligha fogja közelebb érezni magához a nők egyenjogúságának kérdését. Sokkal valószínűbb, hogy inkább a feminizmusról szóló negatív sztereotípiákat látja majd igazolva.

Azért is örülök, hogy végül kiestem a feminizmus szűrőjén, mert jómagam valóban nem gondolom, hogy ez a fajta a verbális terror bárhová vezetne. Hiszek abban, hogy nő és férfi között semmiféle esszencialista alapon nyugvó különbségtétel nem helyes, de ettől még nem fogom ízlésesnek gondolni, ha valakinek kedvenc nyilvános témája a pina, a nagy- és a kisajkak állapota, a nőgyógyászati vizsgálatok rejtelmei, illetve a pinából szivárgó váladékok jellege. Meggyőződésem szerint az sem segít, ha a valóságot helyettesítjük egy, a céljainknak sokkal jobban megfelelő céltáblával, és arra lövünk rádiumlövedékkel tárazott gépágyúval. Az én földhözragadt gondolkodásmódom valahogy így épül fel (készítheted a hányózacskót):

1. Megnézzük, mi a valóság.
2. Megvizsgáljuk, mi nem tetszik benne.
3. Kitaláljuk, hogyan lehetne ezen reálisan változtatni.
4. Cselekszünk.

Számomra, a nemfeminista korcs számára is nyilvánvaló például, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer nem kedvez a női egyenjogúságnak. Minden próbálkozásom ellenére képtelen vagyok azonban feltámasztani magamban a szükségletet arra, hogy először feltételezzem, hogy “a gazdasági rendszer nem egy jól kigondolt precíz számításokon alapuló pontos valami”, hogy aztán döbbenten rájöjjek, hogy valójában “értékek toldozott-foldozott gyűjteménye, ami maximum azt mutatja meg, hogy mit tartanak a döntéshozók fontosnak, de azt nem, hogy hogyan, vagy miből élnek az emberek valójában”. Nekem ez Mandeville óta nyilvánvaló. Éppen ezért nincs szükségem arra sem, hogy megkonstruálja a “gazdaság-szorongás” fogalmát (ugyebár “ez az, amit a legtöbb /nő/ érez, ha meghallja a gazdaság szót és közben arra gondol, hogy ehhez aztán tényleg nem ért”). (Megjegyzem, pusztán azon hosszan lehetne polemizálni, mennyi feminista ideológia (demagógia) sűrűsödik bele ebbe az egy fogalomba: “A gazdasághoz persze a férfiak sem értenek, mert a férfiak arra vannak nevelve, hogy lehet véleményük akkor is, ha valamihez nem értenek, a nőnek viszont akkor is csöndben kell maradnia, hogy ért valamihez, nagyon-nagyon értenie kell valamihez ahhoz, hogy egyáltalán meghallgassák, de ha meg is hallgaták, akkor sem lesz igaza. A férfiak ráadásul akkor is szívesen triumfálnak a nők tudatlanságán, ha ők sem értenek jobban az adott témához. Küzdjünk azért, hogy a nők is szabadon beszélhessenek arról, amihez nem értenek!”)

Mondom, nekem erre nincs szükségem; sokkal szívesebben indulnék ki abból, hogy akkor mit lehet tenni a gyakorlatban. Nem gondolom például, hogy elég annyit mondani, hogy “gondolkodjunk a gazdaságról a saját életünkben, mire mennyit áldozunk, miért mennyit kérünk, mit mutat meg mindez az értékeinkből”. Ez, mint gondolat, annyira banális, már az utóbbi pár Cosmopolitanban is benne volt. Azt sem gondolom, hogy közgazdaságilag vagy emberileg helyes lenne fizetést adni a házimunkáért vagy a gyereknevelésért. Jómagam a gazdasági téren valami olyasmit gondolnék inkább, hogy állami támogatás akkor járjon a gyerek után, ha a nő és a férfi lényegében azonos mértékben vállal felelősséget a gyerek otthoni gondozásáért. Így nem csak a nők karrierlehetőségei bővülnének (hiszen így a munkaadóknak nem csak a fiatal nők esetében kellene azzal számolniuk, hogy elmegy “szülni”), de a házimunka társadalmi elismertsége is emelkedne, pusztán azért, mert a férfiaknak is ki kellene belőlük venni a részüket.

Ez persze nyilván nem fog menni egyik napról a másikra, ezért én pl. azt gondolom, hogy a személyes életemet eleve így fogom tervezni, és másokat is arra biztatnék, hogy osszák meg a terheket. (Nb. a már házas/gyerekes ismerőseim tetemes része eleve megosztja.)

Igaz: ebben nincs semmi gyűlölködés, semmiféle összeesküvésről nem lehet lerántani a leplet, nem lehet úgy csinálni, mintha feltaláltuk volna a spanyolviaszt és még százalékokon sem tudunk elszörnyedni. Persze amióta rendszeresen olvaslak, lassan megértettem, hogy ezek elengedhetetlen részei a “radikális” feminizmusnak (ideje rákérdeznem: vajon milyen lehet a nem radikális feminizmus, ami még mindig feminizmus?), és értem, hogy én nem lehetek az, ha másért nem, azért, mert nincs méhem hozzá. Sebaj. A “feminizmus” csak egy elnevezés, és én a jövőben beérem azzal, ha a lelkiismeretem simán csak tiszta, ha a nőkkel (mint társadalmi csoporttal) való viszonyomra gondolok. Nem is fogom magam feministának nevezni: így sem magamat, sem titeket nem égetem le azzal, hogy azt gondolják rólunk, hogy egyetértünk.

Cserébe fenntarthatom magamnak a jogot, hogy visszatetszőnek találjam, ha valaki a legnagyobb nyilvánosság előtt, időről időre és merőben öncélúan nemi szervekről értekezzen (legyen szó pinákról vagy farkakról; ahogy említettem, nekem végül is mindegy) vagy a gyűlöletet használja gondolatközvetítő platformként.

Egy Julie Burchill idézettel búcsúznék: mintegy jelezve, hol volt az a pont, ahol nekem még semmi problémám nem volt ezzel az egésszel.

“Feministának lenni jó részben — és határozottan a legszórakoztatóbb részben — arról szól, hogy ijesztegetjük a férfiakat.”

Üdvözlettel,

Balás Márk

Ui:

Ezt a cikket nem lehet kommentálni. Nem kívánok indulatból írt, kiragadott idézetekre épülő szövegekre reflektálni. Lehet ugyanakkor trackbackelni. Ha valaki reagálni akar, írja meg azt a saját blogján és trackbackeljen ide. Ha valaki nem tudja, nem érti, mi az a trackback, és nem tudja vagy nem is akarja megérteni, az írjon nekem egy levelet, és én idelinkelem az írását.

Dilemma retrospektívben

Vasárnap reggel ezt gondoltam:

1. Nem szavazok az MSZP-re. Tötymörgő, természetüktől fogva vérpopulista, őstulok karsaijózsefeket tömörítő, a gazdasági válságban a fejükhöz nyomott revolverrel cselekedni hajlandó, rendre posztkárádi reflexeket produkáló formációk ne számítsanak a támogatásomra.

2. Nem szavazok az SZDSZ-re. Identitászavaros, opportunista, arrogáns, az országra a nagy büdös semmiért politikai instabilitást hozó, a következetességnek még a látszatát is elkerülő gittegyletek ne érezhessék azt, hogy kaptak még egy esélyt. Nincs több esély.

3. A Jobbik csupa olyasmit képvisel, amit én megvetek, részemről kilőve.

4. A semmiből felbukkanó, az elitváltás ködös mítoszával elkábítani próbáló LMP-re még akkor sem szavaznék, ha nem pacsiztak volna le a Humanista Párttal. Pedig de.

5. A Fidesztől én félni ugyan nem félek, sem a demokráciát, sem uniót nem féltem tőlük. Évek óta olvasom a hírlevelüket, ami az EP-ben folyik, azt akár ők is csinálhatnák. Ugyanakkor minden nap találnak rá alkalmat, hogy bizonyítsák: hataloméhes, gátlástalan, demagógiától sem visszariadó, az intellektualitásnak még a látszatát is könnyűszerrel feladó robotok. Nem szívesen kelteném azt a látszatot, hogy számomra is ők a Nemzet.

6. Az MDF lényegében nem is létezik; nincsenek komolyan vehető politikusaik, nincs politikai identitásuk, csak röhejes botrányaik és bődületes baromságaik vannak. Jelölték Bokros Lajost, oké; ettől még nem gondolom azt, hogy szimpatikusak, mint politikai erő. Épp ellenkezőleg: még az SZDSZ-nél is nagyobb kreténeknek tartom őket, akik ráadásul még az olyan dolgokat sem támogatják, mint mondjuk a melegházasság.

Végül aztán, némi baráti befolyásra, mégis az MDF listájára szavaztam. Úgy éreztem, illik honorálni, ha valaki legalább egy szimbolikus gesztus erejéig beáll a józan ész és a szakértelem mögé. Azt gondolom, jól döntöttem. A szavazatom nem veszett el, és nem kellett, rosszul értelmezett kompromisszumkészségből olyasvalakiket támogatnom, akikre hónapok óta kizárólag hörgés és fogcsikorgatás közben tudtam gondolni.

Az MDF újabb blöffje

Sokan csettintenek mostanában elismerően: ejha, micsoda sakkhúzás volt Bokros Lajos kvázi-jelölése az MDF részéről. A magam részéről inkább csak egy újabb hajmeresztő ötletnek gondolom.

Az MDF egyetlen politikai sikere az utóbbi mondjuk másfél évtizedben a “haláladó” eltörlése volt. Minden más csak egyre bágyadtabb és jelentéktelenebb kapálózás a politikai periférián. Az ország utoljára akkor figyelt oda az MDF-re, amikor éppen titkosszolgálati botrányost játszottak egymással, és a nyilvánosság előtt koncolták fel Almássy Kornél politikai karrierjét. Most azzal akarnak kitűnni, hogy EP-képviselővé teszik Bokros Lajost.

Az ötlet ugye nettó kreténség. Az Európa Parlament — ezt az Európai Néppárt magyar hírlevelének rendszeres olvasójaként állítom — egy gigantikus sóhivatal. Stratégiákat gyártanak, a valóságtól kábé Szaturnusznyi távolságban; Európa parkolópályára tett politikusai kommentálgatják egymásnak a valódi politika történéseit. Időnként nagy többséggel elfogadnak valamilyen határozatot, aminek relevanciája, kötőereje nincs1. Ha Bokros tényleg EP-képviselő lesz, az lényegében deportálását jelenti Brüsszelbe. Mintha az MDF így akarnak szabadulni egy fajsúlyos és független értelmiségitől. Kétségkívül kellemesebb és elegánsabb megoldás, mint szitává lövetni, például. Ugyanakkor arra tökéletesen alkalmatlan, hogy az MDF érdemben elkötelezze magát valamiféle reformfolyamat mellett.

Mondhatnák például inkább azt, hogy a párt miniszterelnök-jelöltje mostantól kezdve Bokros Lajos. Feladata, hogy kormányprogramot készítsen, operatív részletességig kidolgozva. Képviselje azt a nyilvánosság előtt és egy szakértői csoport élén adjon muníciót az MDF parlamenti frakciójának. Az MDF így valóban elkötelezné magát, a magyar politikában egyedüliként egy olyan, párton kívüli miniszterelnök mellett, akinek hitelességéhez (népszerűségétől függetlenül) nem sok kétség férhet. Érdemi irányt adhatna az MDF parlamenti tevékenységének, alighanem a másik kis párttal, az SZDSZ-szel való együttműködés is olajozottabb lehetne. Érdemi választás elé lehetne állítani a szocialistákat: reformok vagy halál. Mert ezzel a sakkhúzással az MDF-nek — a jelenlegi helyzettel szemben — legalább érdemi esélye lehetne az 5% valós megugrására.

Bokros EP-listavezetősége nekem így inkább csak egy politikai bűvészmutatványnak tűnik, amely az MDF-et nem kötelezi semmire, és legalább emlékeztet valami normálisra. Az MDF formátumukat vesztett (?) politikusai helyett lehet egy olyan név az EP-listán, amit számottevő ember ismer az országban, és amelytől nem szokás röhögőgörcsöt kapni. Valódi elköteleződésnek nekem ez egy kicsit kevés.

1Járóka Lívia, a Fidesz-MPSZ néppárti képviselőnője a szavazáshoz fűzött indokolásában elmondta, hogy a szociális vállalkozások a helyi közösségekkel való szoros kapcsolatuk révén jelentősen hozzájárulhatnak a fejlődéshez és a társadalmi kohézió megvalósításához, így a szektor hatékony működése rendkívül fontos a munkaerőpiacról kiszorult hátrányos helyzetű csoportok, például a romák foglalkoztatása szempontjából.” — egy meglehetősen tipikus idézet a hírlevélből. Járóka Lívia éppen a “szociális gazdaságról” elfogadott jelentést kommentálja. Tegye fel a kezét, aki hallott erről a szavazásról.

A hős rasszista rendőrkapitányról

Mostantól annak, aki nem látványosan cigány, feltétlenül érdemes Miskolcon fegyveres rablást elkövetnie. A rendőrség úgysem fogja keresni, hiszen immáron a rendőrkapitány nyilatkoztatta ki, hogy nem-roma max benzinkutat rabol ki, embereket semmiképpen. Ez nyilván orientálja a nyomozások irányát is.

Nyilván nagyobb toleranciával tudnék viszonyulni egy ilyen rasszista kijelentés iránt, ha a rendőrség úgy amúgy jogkövető lenne. Nem tudom, tisztában vannak-e azzal a tisztelt felháborodók, hogy ma származás alapján kartotékozni szigorúan tilos. Tehát ha a té kapitány úrnak ilyen statisztikái vannak (lennének), az eleve törvénysértés. Sajna pontosan tudom, hogy a rendőrbűnözés nem áll meg itt: a gyanúsítottak megalázása és verése ugyanígy napirenden van, pláne, ha azok romák vagy mondjuk fogyatékosok. Tegye fel a kezét, aki azt képzeli, hogy a rasszista miskolci kapitány kijelentése után sok miskolci rendőr lesz, aki úgy fogja érezni, hogy a roma gyanúsítottak biztos, ami biztos alapon történő megverése nem is olyan rossz ötlet.

Pedig az ártatlanság vélelme nem csak a rasszista kapitányt, de a roma fegyveres rablót is megilleti. Azt a romát pedig, aki nem bűnöző, egyszerűen csak biztonsági megfontolások miatt nem vesznek fel dolgozni vagy nem engednek be egy diszkóba, pláne.

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy a rendőrség már most is egyfajta morális mélyponton van. Azt most nem részletezném, hogy azok, akik most a felháborodás csúcsán vannak, mit gondoltak még nem is olyan régen a “szemkilövő” rendőrségről. Nem részletezem, mert náluk azért nekem árnyaltabb véleményem van a dologról, másrészt meg van frissebb sztorim is.

Felhívott egy rendőrbácsi, hogy jelenjek meg öt nappal később egy eljárási cselekményen. Az most a kisebbik baj, hogy kategorikusan és külön rákérdezésre is hazudott az “elháríthatatlan akadály” fogalmáról. Az sem tartozik szorosan a tárgyhoz, hogy már a legutóbbi alkalommal is kissé össze-vissza idézgette meg a tanúkat, hol azonnal hazaküldve, hogy telefonon expressz ajánlva visszarendelve őket. Ennél talán nagyobb gáz, hogy összekevert a sértettel, így szerencsére mégsem kellett bennem. Elvárta, hogy magyarázatképpen elfogadjam, hogy a vezetéknevem hasonlít a sértett keresztnevére. Hogy mi lett volna akkor a megváltoztathatatlan idejű kihallgatáson, hogy kiderül, hogy mégsem az vagyok, akinek hisznek, ha nem kérdezek rá a telefonban, nincs-e itt valami mellényúlás, hála istennek nem derült ki. És akkor még szerencsésnek mondhatom magam, hogy a sértettére, és nem egy roma származású gyanúsítottéra hasonlít a nevem. Lehet, hogy már az intenzívről írnám ezeket a sorokat.

A szóban forgó bűncselekmény amúgy súlyos testi sértés, és a gyanúsított nem állította magáról, hogy roma lenne. Igaz, nem volt alkalmam utánanézni a rendőrségi kartotékokban.

Hát ez így nem megy

A jelek szerint határozatlan időre bezár az I hate it here. A helyzet az, hogy a munkám 90%-ban abból áll immáron fél éve, hogy elolvasok egy csomó mindent, amiből aztán írok egy csomó rövidebb mindent. Amikor nem az, akkor beszámolókat írok rendezvényekről fotózom stb. Elég hasonló dolgokat követel az embertől, mint egy ilyen politikai blog.

A kultúrás írásaim időközben átköltöztek a személyes blogomra, akit esetleg az érdekel, az ott megtalál. Ide meg csak akkor kerül fel valami, ha már nagyon nem bírom ki, akkor is leginkább magamnak. Végül is, amikor ezt az egészet elkezdtem 2004-ben, akkor is saját magamnak akartam bizonyítani ezt-azt. Amit el akartam érni, azt elértem, amit ki akartam próbálni, azt kipróbáltam. Most a szabadidőmet inkább valami mással szeretném tölteni.

Felemás nem

A körülményekhez képest nagyon kellemesen meglepődtem, amikor elolvastam az Alkotmánybíróság határozatát a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló törvény elutasításáról. Azért a körülményekhez képest, mert jómagam természetesen továbbra is azt gondolom, hogy ennek a kérdésnek egy és egyetlenegy megnyugató formája létezik: ha két tetszőleges nemű ember köthet házasságot és alapíthat családot. Utóbbihoz persze az is hozzá tartozik, hogy akinek nem lehet gyereke, az fogadhat örökbe. Minden más diszkrimináció; olyan értékek védelme, amelyek kizárólag a mástól való rettegésből eredeztetett, intoleranciából vezethetők le. Ha ehhez alkotmányt kell módosítani, akkor nosza.

A kellemes meglepetés abból adódik, hogy az Alkotmánybíróság szeneslapáttal verte fejbe azon elmehábordottakat, akik azt akarják elhitetni magukkal, környezettükel, választóikkal és az Alkotmánybírósággal, hogy a homoszexuálisok kapcsolatának törvényi védelme kárt okozna a heteroszexuális családoknak. Az alkotmányból jelenleg  — az AB álláspontja szerint — az következik, hogy házasságot csak egy db. férfi és egy db. nő köthet, és az államnak ezt az intézményt védenie kell. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államnak jogában áll megtagadnia homoszexuális polgáraitól, hogy élettársi viszonyukat a törvény előtt is rögzítsék. A lényeget talán ez az idézet foglalja össze leginkább:

“A házasságkötési joggal rendelkező különböző nemű személyek helyzetét az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolata nem befolyásolja, különösen nem sérti, vagy veszélyezteti. A házasság támogatására, védelmére, ösztönzésére vonatkozó — az Alkotmány 15. §-ából következő — állami intézményvédelmi kötelezettség ugyanis kizárólag azok vonatkozásában értelmezhető, akik házasságkötési joggal és lehetőséggel rendelkeznek. Csak az ő esetükben nem lehet alkotmányosan létrehozni egy, a házassággal „majdnem” azonos tartalmú más jogviszonyt. Az azonos nemű személyek számára azonban, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek, a jogalkotónak az Alkotmány korlátai között biztosítania kell egymás irányában a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48-49.].”

Ez több szempontból is jó. Egyrészt a Semjén Zsolttal fémjelzett aberrált, retrográd világnézet kapott egy alkotmánybírósági sallert — ez minden egyébtől függetlenül kellemes, zsibbasztóan megnyugtató érzés. Mostantól papírunk van arról, hogy a homofób fröcsögés még az alkotmány szerint is ökörség. Másrészt az AB az állam kötelezettségeként állapítja meg, hogy biztosítson megfelelő jogállást az azonos nemű pároknak. Az alkotmány ugyan a melegházasságot — ezt a sajnálatos tényt a határozat igen részletesen, nemzetközi kitekintéssel alátámasztva indokolja — nem engedélyezi, de ez nem ad felhatalmazást a homoszexuális polgárok emberi jogainak csorbítására. Ezt leírva látni ugyancsak kellemes a szemnek. S hogy ezt láthatjuk, abból az is következik, hogy Alkotmánybíróságunk tárgyilagos ugyan, de nem homofób. Ez is megnyugtató.

Most persze kezdődhet az újabb jogalkotás — erősen ajánlott lenne még ebben a ciklusban tető alá rántani a megfelelő szabályozást. Ha Orbánék kerülnek hatalomra, hogy finomak legyünk, nekik ez nyilván nem lesz prioritás. A miniszterelnök mindenesetre felkérte a szükséges lépések megtételére az igazságügy-minisztert. Persze akár megszületik a szükséges szabályozás, akár nem, azok, akiknek ez az ügy igazán fontos, nem alhatnak nyugodtan. Addig nem, amíg nem leszünk képesek valóban embertársaink magánügyének tekinteni, hogy kikhez vonzódnak. Lehet, hogy az AB, mint testület most nem tehetett mást. Magánemberként viszont mindenkinek látnia kell: bármiféle jogi megkülönöztetés helyeslése egyenlő a nyílt vagy burkolt homofóbiával.

Miért nem használok Creative Commons licenszeket?

Amikor először hallottam a Creative Commons licencekről (mellesleg akkor, amikor azt fontolgattam, hogy ott hagyjam-e a Flickr-t az Indafotó kedvéért), elsőre állati dögös ötletnek tűnt a dolog. Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy van, akinek ez jó, de én részint az értelmét nem látom, másrészt szöges ellentétben van mindazzal, amit én gondolok a saját szerzői jogaimról.

Kezdjük talán a kereskedelmi felhasználással. Egy blogger ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg, hogy “Eddig is úgy voltam vele, hogy ha valaki valami érdekeset talál itt, használja, csak a forrást tüntesse fel és ne gazdagodjon meg belőle – mostantól ezt bárki megteheti hivatalosan is.” Hogy őszinte legyek, nekem ez a nem-meggazdagodás mindig egy sötét terület volt. Személy szerint én tisztában vagyok vele, hogy amit a blogomon publikálok, azon én soha nem fogok meggazdagodni. Ezer oka van, hogy miért nem, de például azért sem, mert nincs érdemi látogatottságom. Az I hate it here üzemeltetésekor sikerült belepillantanom a látogatottság-növelés egyik módjába (csatlakozz egy közösséghez, és nyújts ott olyasmit, amit más nem) — köszi szépen, a jelenlegi elfoglaltságaim és életvitelem mellett ehhez se kedvem, se energiám. Más ezzel nyilván máshogy van. Vannak, akik képesek abból pénzt csinálni, amiből én nem is akarok. Ha mondjuk elkérik egyik vagy másik fotómat, és használják az oldalukon, ahol Google hirdetések vannak, az az én értelmezésem szerint kereskedelmi alkalmazás. A rám eső rész a látogatottság-növelésből viszont nyilván erősen konvergál a nullához. Véleményem szerint azonban abszolút nem mindegy — viszont definiálhatatlan –, hogy az Index vagy mondjuk Peti veszi át egy fotómat. Peti vigye, az Index meg ne vigye, ne rajtam akarjon spórolni, ne a bloggerekből akarjon megélni.

A másik a feldolgozás kérdése. Ez talán még kevesebb magyarázatot igényel: egyszerűen nem mindegy nekem, hogy ki és milyen módon dolgozza fel a munkáimat. Van, amihez hozzájárulok, van, amihez nem. Alapesetben megtiszteltetésnek érzem, ha valaki azzal akar legózni, amit én csináltam.  Ha valaki egy fasiszta fanzinnak készít fotómontázst, akkor hadd ne licenszeljem már ezt nekik. De ez utóbbi esetben a munkám csorbítatlan egészként, nevem és a hivatkozási hely feltüntetésével sem felhasználható.

Van a dolognak egy praktikus oldala is: az interneten gyakorlatilag automatikusan lop mindenki, licensztől függetlenül. Ha valami tetszik, akkor azt elviszik, felhasználják, mindenféle aggályoskodás nélkül. (Féreértések elkerülése végett: én ezt nem csinálom.) Azt gondolom, normál esetben ezen kár idegeskedni. Profi kereskedelmi felhasználók egy ideig girnyóznak, ha az ember esetleg reklamálni merészel, aztán inkább lopnak valaki mástól, akivel nincs az a sok macera. Magán-felhasználók felhasználók esetében az emberi inkább csak elnézően mosolyog egy sort. Zavar engem, hogy Soraja felrakta a Nuclear terroros fotóimat az LD50-es profiljába, egy kukk említés nélkül a nevemre? Nem zavar. Mi több: még belegondolni is fárasztó, hogy most ezért kezdjek levelezésbe.

A legcélszerűbb tehát azt gondolom, a jó öreg “minden jog fenntartva”. Ha valaki fel akarja használni, amit csináltam, és van benne egy csöppnyi emberi kultúra, az úgyis megkeres ezzel, én meg jó eséllyel úgyis odaadom. Végül is nyilván sejthető, hogy szeretném tudni melyik alkotásom hol és miért népszerű. Ha valaki lopni akar, az lopni is fog. Viszont ha mégsem tetszik, ami a munkámmal történik, akkor legalább van mire hivatkoznom, ha asztalt akarok döngetni.

Lúzerek keringője

Ez a film nagyon boldogtalan emberekről szól — mégsem lehet őket sajnálni, hiszen többségük önzésből és mérhetetlen butaságból került oda, ahová. Nem a körülmények, hanem tudatosan megválasztott tetteik következményeinek áldozatai.

Adott egy frissen kirúgott CIA-ügynök, őt folyamatosan csaló felesége, a kincstári ügynök szerető és író neje. Ott van még a lúzer team a konditeremből, egy fontoskodó kis senki edzőcske, egy kapuzárási pánikkal küzdő, egészségbiztosítóját folyton plasztikai műtétért nyüstölő Linda és kissé korlátolt, alapjában véve jó szívű, de nagyon buta főnökük. Mindannyian szélsőségesen frusztráltak és elégedetlenek jelenlegi helyzetükkel, de ahelyett, hogy szembenéznének a problémáikkal, megpróbálnak mindenki mást, de még magukat is becsapva óvatosan átslisszolni az egzisztenciális küszöb alatt.

A felálláskor megismert csoportok kezdetben elég laza kapcsolatban vannak egymással, aztán szépen lassan — egy viszonyon, egy CD-n, egy-egy véletlen találkozáson keresztül — sorsuk egyre jobban és egyre zavarbaejtőbben összefonódik. Alapvetően három szálon fut a történet: elválik-e az ex-CIA-ügynök felesége lecsúszó férjétől, zsarolható-e az ügynök elkallódott memoárjaival, illetve talál-e magának pasit és műmellet Linda.

A történet fordulatai egy rutinos mozilátogatónak persze előre láthatóak, de csak körülbelül két perccel előre. A humor forrása többnyire éppen az, hogy mi már látjuk, éppen milyen csapdába készülnek belelépni a karakterek, akik viszont az utolsó pillanatig gyanútlanok. Ehhez a szadistán szatirikus történethez sikerült megfelelően impresszív színészgárdát összeállítani: John Malkovich fanyaron modoros játéka remekül idézi fel a megfelelő CIA-ügynök sztereotípiákat; Tilda Swintont nem most látjuk először a jégkirálynő szerepében (szó szerinti (Narnia Krónikái) és átvitt (Michael Clayton) értelemben egyaránt); a kincstári ügynököt játszó George Clooney tökéletes neurotikus, Brad Pitt pedig valójában lubickol az überlúzer kretén szerepében. Őszintén szólva néha egy kicsit sok is a jóból: mert persze a színészi játék, az mesteri, de annyira játszik mindenki, hogy a karakter-megformálás teljesen háttérbe szorul.

A coeni hagyományoknak megfelelően a vérontás persze elkerülhetetlen része az életnek, akár csak a groteszk, nyakatekert értelemben vett happy end. Nem minden lúzer nyeri el méltó büntetését, de hogy ki az, aki végül megkapja, amit akar, és ki az, akinek bűnhődnie kell butaságáért, az nem a szándékokon, a végzeten, a sorsszerűségen vagy az igazságszolgáltatáson múlik, hanem a vakvéletlenen. Ha sötétek vagyunk, nagyon ráfaraghatunk — üzeni nekünk a film — de ha elég sötétek vagyunk, nem csak hogy mázlink lesz, de még azt sem fogjuk észrevenni, hogy egy hajszálon múlt az életünk.