Lehet, hogy Esterházyn egyszerűbb kötelességszerűen seggre esnünk, és agonizálni egy sort azon, hogy milyen állati formabontó módon elemez az író milyen bődületesen nagy kérdéseket. Nekem egyelőre mégis marad az, hogy fogalmam sincs, hogy hagyhattam, hogy bedőljek a kritikáknak és megvegyem ezt a könyvet. Szerintem ugyanis élvezhetetlen. Nem úgy élvezhetetlen persze, mint a szalonnás csokipuding, nem hányja el magát az ember vagy ilyesmi. Akkor már inkább a pezsgős, sáfrányos csigapörkölt a találó analógia — lehet, hogy valakinek ez is ízlik, de szerintem akkor is ehetetlen.

Szó se róla, vannak benne eredeti szereplőválasztások, maga a szöveg rutinos, könnyű kézzel van összerakva. Szorgos gyűjtők akár pár tucat bon mot-t is magukévá tehetnek, néha maguk a nyakatekert kifejezések is megmosolyogtatnak — ám én mégis úgy érzem, hogy a dramaturgiai akrobatamutatványok leginkább a semmit ugrálják körbe. Nem mondom, hogy az égvilágon semmi mondanivalója nincs; annyit azonban nem találtam, ami az áltagolvasónak is legalább nullszaldóssá tenné a három “dramolett” végigrágását.

Nagyon olcsó poén lenne most a darabokból idézgetni, hiszen majd minden oldalon találunk valamit, amivel remekül lehetne karikírozni a modern dráma zagyva, destruktív hozzáállását. Hagyományos módszerekkel a könyv ugyanis olvashatatlan — leginkább egy monomániás hadoválására emlékeztet olykor. Ha kellő távolságtartással, kellő rugalmassággal lapozgatjuk, és nem hagyjuk magunkat belebonyolítani a felesleges belebonyolításokra, akkor a dolog mögött csak felsejlik valami művészi és elegáns. Legjobban azonban talán mégis egy szabadtéri, alternatív színházi fesztiválon tudnám értelmezni, ahová már eleve azért mennék, hogy hülyét csináljanak belőlem.