Tulajdonképpen eldönthetnék már a drogliberalizáció harcos ellenzői, hogy vadliberálisok vagy atomkonzervatívok akarnak lenni. Ha az előbbiek, és azt gondolják, nekik mindent szabad, tojást dobálni, sípolni, erőszakoskodni, bunkózni, akkor aki akar, az hadd szívhasson füvet. Léccilécci. Mert az nem úgy van, hogy embertársaink egy része büntetlenül gyújthat fel mondjuk kukákat, és még mindig nem küldjük el őket egy frappánsan megfogalmazott sajtóközleményben a picsába, más embertársainkat meg akkor is lesitteljük, ha egy csak egy jointot lobbantanak lángra, saját kockázatukra. (És akkor most ne jöjjünk azzal, hogy kinek az adójából fizetjük majd a gyógykezelését, hiszen fizetjük a cigarettázókét, de a randalírozó ifjúságét is.) Ha meg atomkonzervatívok vagyunk, akik azt várjuk az államtól, hogy írja elő nekünk, mikor, hol és mit csinálhatunk, akkor máskor se idegenkedjünk a határozott rendőri fellépéstől.

Persze ahhoz, hogy az ember dönteni tudjon, ahhoz a tények többé-kevésbé józan mérlegelésére lenne szükség. Sokan hatalmas diadalként ünneplik, hogy az Independent közölt egy cikket, miszerint mégse támogatják a drogliberalizációt. Nem zavarja őket, hogy például a holland meg a svéd kormány, amelyik azért mégiscsak egy kicsit több ember életéért felel és egy kicsivel erősebb a legitimációja, mégis a liberalizáció mellett tette le a voksát, és ezt fenn is tartja, az Independent cikkétől függetlenül. Szóval, ha a tekintélyérvekre gerjedünk, akkor lehetnénk minél kevésbé szelektívek. Mert ha csak úgy szajkózunk mindenkit, aki azt mondja, amit hallani szeretnénk, az még nem érv.

Az index videóján látható, mérsékelten kifinomult és elég kevéssé toleráns viselkedésű fiatalokról, az akut tojásfüggőkről meg a vidéken élő amatőr sípművészekről persze már első ránézésre sem feltételezi az ember, hogy rendszeresen kritikai vizsgálat alá vetnék nézeteiket. Ma ugyanis már lényegében nem szól érv a kriminalizáció mellett; ha küzdeni akarnák a drogok ellen, legalizálni kellene azokat. Ez kéne ahhoz, hogy lehessen korlátozásról beszélni, lehessen szabályozni, kordában tartani és persze bevételekhez jutni, amelyeket a rehabilitációra is lehetne fordítani. Jópár évtizednyi merő kudarc után kimondhatjuk: a kriminalizáció csődöt mondott. Persze vannak, akik szerint nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani egy kellőképpen nehéz kőbaltával — ők a jogot is csak kőbaltának látják.