A hétvége legnagyobb tanulsága: az átlag Fidesz-tüntető kedvenc másodlagos időtöltése a tolakodás. Hátulról előre, előről hátulra; valaki mindig tart valahová. Én magamtól csak a Nádor utcáig jutottam el, utána már nem volt arcom lökdösődni; szerencsére mindig van egy-két szívós család vagy gátlástalan nyanyabanda, akik utat vágnak maguknak; így végül a rendezvényt a Kossuth tér közepén fejezem be, néhány tipikus Fidesz-tüntetővel a hátamban: határozott, markáns arcú, komor férfiak, kemény beszólásokkal, és erős torokkal.
Fidesz-naggyűléseimből amúgy eddig ez volt a legszánalmasabb és legamatőrebb. Orbán vesztésre áll. Mielőtt szólásra emelkedne — és a jó Philip egy pillanatig sem csinált titkot abból, hogy arra számítanak: mindenki csak erre vár — teszetosza, ratyi kis felszólalások követik egymást, az agyvérzés szélén álló Csoóri Sándortól kezdve a miniszterelnök-helyettességbe most már minden kétséget kizárólag belegárgyult Mikolával: utóbbi a mosolygás hatására teljesen ingyenesen felszabaduló és a koronaereket védő endorfinhormonokkal fejezi be az előadását. Ha ez a negédes girnyó miniszterelnök-helyettes lesz, tényleg szükségem lesz egy orvosra. Kudlik Júlia, a nemzet nagyija még nagyjából a helyén van, bár hogy miért kell neki pár százezer ember előtt szónokolnia, az rejtély marad.
Az egyetlen profi egész délután, a feladatát pontosan és atomprecizitással végző Keresztes Ildikó, aki még az EU-parlamenti választásokra kifundált dalt énekli el koncertminőségben, frankó dinamikával és nagyon vonzón; Demjén Ferencet és a többi fellépőt Soma alighanem egy rozsdás gereblyével kergetné el már a Megasztár selejtezőjének első fordulójában. Lejárt lemezek, vagy olyan vaskos amatőrök, akikkel igazából még a karakószörcsöki időközi választások kampánnyitóján se kéne magát égetnie az embernek.
A Fideszt egy-két mondatban támogatók közül vannak még egy páran, akik elég spontának és felemelőek ahhoz, hogy egy ilyen tüntetés céljait szolgálják; ugyanakkor mondjuk Kerényi Imre már alighanem réges-régen rászolgált egy genetikai újrahangszerelésre (“A komcsi csalt, a komcsi csal, a komcsi csalni fog” — hahaha.) Amikor egy ötves kislány “spontán” elénekli a Tavaszi szélt, már végképp nem tudom, hová nézzek kínosságomban.
Nézem a közönséget. Viszonylag sok kis csiponyák próbálja magát ezzel-azzal elfoglalni; oké, hogy a politika az embereké, nyilván a gyerekeké is de valószínűleg kevés négyéves lehet, aki képes megemészteni mondjuk Schmitt Pál százasszög szívósságú körmondatait. Sok az öreg nyanyóca, a rutinosbbak saját kisszéken; hallótávolságban valahogy mindenhol van legalább egy, identitás-injekcióért érkezett házaspár, akik átlag fél percenként mondogatják: így van, nagyon igaz, erről van szó, jól megmondta stb. A töttyedt poénokon tenyérbemászó szervilitással kacagnak hatalmasakat. Hamvas kis csajszibarackok dörgölőznek hozzám a nagy tolongásban, illetve üldögélnek a Kossuth tér levegősebb részeinek útpadkáin. A gyerekes családok pedig a tolakodók igazi derékhadát adják; hogy hová igyekeznek folyton, rejtély marad.
Végre jön Orbán. Nagyon, nagyon, nagyon bágyadt beszéd. Anno a négy évvel ezelőtti TF-es megmozdulásra csak poénból mentem el. Kurvára elegem volt a négy éves szopatásból; tudtam, hogy akkor se szavaznék rájuk, ha milliókat fizetne a szavazólapomért egy láncszavazó-kommandó. Mégis, amikor mentem haza, valahogy mégis meg voltam hatódva piszkosul, annyira odatette magát a miniszterelnök.
Ehhez képest Orbán most hatezrdeszerre mossa össze a választási plakátokat Sztálin szobraival, négy év szoci kormányzás után azt kell hallgatnom, hogy a múlt erői vissza akarnak settenkedni az életünkbe, és programismertetés gyanánt a nagy büdös semmit nyomja. Az esélytelenek nyugalmával darálja le a beszédét; fáradt, unott, az igazi tombolás is elmarad. Jó, van, aki eleve nyalni jött ide, hát elkezdenek skandálgatni, de a néhány százezres tömeg nem igazán csatlakozik hozzájuk, így aztán viszonylag hamar csönd lesz.
Hazafelé mégsem ez jár a fejemben, hanem amit a mögöttem álló suttyótrió fröcsögött a nyakamba (szó szerint nyálcseppekkel borítva el a tarkómat).
Jó lenne, ha a romák végre a saját kezükbe vennék a sorsuk irányítását. Mondta Orbán.
Na, ezt annyira én nem szeretném. Háború lenne akkor. Mondták a suttyók.