Vicces év volt, az már tuti. Így az év utolsó napján mindenki nagy számvetést csinál; mi sem szeretnénk kivételek lenni. Már csak azért sem, mert 2006 aligha szól majd a normalitásról.

A Fidesz egyelőre befejezte az évekig tartó átalakulást; immáron a párt szervezete minden ízében egy célt szolgál: Orbán Viktor választási győzelmét. Ma nem nagyon képzelhető el, hogy a jobboldal egyetlen valódi vezérének tartott pártelnököt belátható időn belül leváltsák; alighanem így lesz ez a választások után is – annak kimenetelétől függetlenül. A Fideszben ugyanis hülyék viszonylag kis számban tartózkodnak; teljesen profi, bár a gyomorforgásig pragmatikus politikusok ülnek az első vonalban. A tagság – sőt, a szimpatizánsok – nagyfokú mozgósítása, a politikai törésvonalak elmélyítése egyaránt azt célozzák, hogy ha pofáraesés lesz jövőre, hát még Orbán lehessen a legjobban megsértődve. Ő mindenestre már most óva int mindenkit az elbizakodottságtól, a pártprogram egyes fejezeteit pedig Fidesz-szimpatizáns “szakmai” “szervezetek” “írják”. A bukás így nem a vezéré lesz, a győzelem viszont annál inkább – Orbán a népvezéri sisak mellé a tehetséges politikus nimbuszát is visszakapja majd.

Szerencsére aki a politikai idiotizmusra izgul rá, annak sem kell soká keresgélnie: a Magyar Szocialista Pártban bizton nagy politikai sikerre számíthat mindenki, akinek 23 alatt van a politikai IQ-ja. Hiller István addig forgolódott, amíg sikerült megtalálnia azt a funkciót, amelyre tökéletesen alkalmatlan: emellett aztán úgy tűnik, ki is tart. Szili Katalinra csak elég ránéznem, hogy 5000-re nőjön a diasztolés vérnyomásom, átharapjam a nyelvem és kettérepedjen az üvegszemem. Ha köztársasági elnök lett volna, megindult volna Zimbabwébe a demokráciaturizmus – most csak azt kell jojózó szemmel figyelnünk, hogy a csillaga az istennek sem akar leáldozni még a párton belül sem. A köztársaságielnök-választás körüli cikrusz már önmagában érdemesíti a szocialista pártot egy 5000 éves ellenzéki ciklusra; kevés politikai erő ismeretes az általunk ismert univerzumban, amely képes lett volna ilyen rövid idő alatt koncentráltabban bemutatni az inkompentenciának, az arroganciának, a demokráciadeficitnek és a matematikai analfabétizmusnak azt a parádéját, amit a Hiller vezette párt felvonultatott. Életemben nem imádtam annyira Orbán Viktort, mint amikor kiütötte Szili kezéből az országalmát, pedig ’98-ban még rájuk is szavaztam.

Érdekes módon a kormánynak még az MSZP-s tagjai sem osztoznak maradéktalanul ebben a szellemi rothadásban: Gyurcsánynak csak sikerült valami minimális dinamizmust csempészni az MSZP retrószagú, Lendvai Ildikóval fűszerezett légkörébe. Talán itt érdemes rátérni a másik kormánypártra, az SZDSZ-re, amely alapvetően két dolgot volt képes elvégezni ebben a ciklusban: Kuncze Gábor szigorú hangon elmondta, hogy ragaszkodnak az adócsökkentéshez és az egészségügy reformjához; ezen kívül tényleges reformokat hajtottak végre az oktatásban. Magyar Bálint elég sikeresen piszkálta fel a jelenleg még a kommunizmus és az istencsászárság elegyében működő felsőoktatást – ezért kösz’ke – az előbbire viszont lényegében minden magyar állampolgár képes volt, akinek volt némi szabad ideje a borotválkozótükör előtt. Én például nemcsak az adócsökkentéshez, de a szólásszabadsághoz is ragaszkodtam – aki esetleg kételkedne ennek eredményességében, annak javaslom az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatait.

Az SZDSZ, köszönhetően kevéssé kamikaze szövetségi politikájának és a mikroszkóppal azért mégiscsak fellelhető, valamilyen nagyon toleráns, félrenézősen engedékeny értelemben azért konkrét, számonkérhető és megvalósított politikai prograjának, alighanem ismét tagja lesz a parlamentnek – alighanem búcsúzunk azonban az ország legnépszerűbb, legjobban ölötözött és legbénább politikusától, Dávid Ibolyáról. Magánemberként azt tanácsolhatjuk neki, legközelebb ne packázzon azokkal, akiknek nem is olyan rég még csontig nyalt be; ugyanis ez utóbbira is bizonyára meg lehetett az oka, ha nagyon belegondol. A 2006-os választás kimenetelének egyik legfontosabb tényezője, hogy az MDF időben leradírozódik-e a színről, vagy jól sminkelt Dugovics Tituszként, pár százalék elcsaklizásával magával rántja-e a jobboldali választási győzelmet is.

(Van egy radikális jobboldal is az országban, szép számú futóbolonddal, ám aki igazán komolyan gonolja a hazafiságot, az úgyis a Fideszre szavaz majd, állítson akár erdőnyi keresztet a Jobbik Magyarországért Mozgalom – és alighanem még a kereszténység sem fog bekerülni az alkotmányba. Szóval igzulni nem kell; ahogy Bence György mondta volt nem is olyan rég: ha nem lennének, gondolkodhatnánk, hová lettek a hülyék.)

Amire tehát számíthatunk: minden irányb egyszerre ropogó össztűz az ellenzéki oldalon, és szégyentelen, közpénzen folyó, merőben etikátlan kormányzati öntömjénezés a másikon; mindez finoman felhangolva Kuncze Gábor figyelmeztető dörmögésével és Dávid Ibolya politikai halálsikolyaival. Ha mindez lezajlott, lesz még egy választás utáni bevezető randalírozás; csak utána térünk majd vissza a politikai hisztéria megszokott szintéjhez.

De legalább a köztársasági elnök normális. Ez az egyetlen valamirevaló politikai tradíció ebben az országban.