Anno, amikor azt gondoltuk, hogy a bloggolás valami misztikus voodoo-varázslat, amire csak kevés számú kiválasztott, valamit Vacskamati képesek, akkor ő volt a szemünkben A blogger. Kedves barátom éppenséggel rá hivatkozott, amikor közölte, hogy ilyen jól biza nem fogok írni sohasem.

Kár is tagadni: kurva jó blog volt tényleg. Igazi, vérbeli csajblog, de valahogy mégis mentes mindenféle műbalhézós, önsajnáltató, rúzsfoltos, fülhasogató vonítástól, ami pedig sajnos egy elég masszív buktatója ennek a műfajnak. Az embert meghatározta, hogyan éli Isolde párkapcsolatainak és munkahelyi gondjainak alakulását. És bár tagboard nem volt jó sokáig, mégis interaktív volt a javából: még én is írtam neki mailt, pedig én aztán messziről viszolygok mindenféle ilyen szentimentális baromságtól.

Nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mikor is kezdett el irritálni az Isolde-jelenség; akkor, amikor egy különben szeretve tisztelt ismerős maga alá csinált az Oktogon Burger Kingje előtt, mert személyesen találkozott VELE, akkor; amikor már az etikai szememet is csípte, ahogy a pszichiátriai munkájáról ír; amikor minden előzetes várakozás ellenére mégiscsak megeresztett egy teátrális harakirit egy vaskosan elbaltázott ám annál infantilisebb szerelmi kapcsolat végén; vagy akkor, amikor sikerült valami különösen hányásszagú, vaskos és falrengető rasszizmust belefögnie az éterbe. Mindenesetre ez utóbbi volt az az epizód, ami után levakartam a személyes blogom ajánlójából, és felismertem, hogy ennek a csajnak az orvosi diplomája a mai magyar egészségügyről is egy remek jó látlelet egyben. Egy ennél boldogabb országban ugyanis remélhetőleg kevés a gyűlöletig menően előítéletes, intoleráns, agresszív dilidoktor.

Olvasni persze most is olvasom (sokan másokhoz hasonlóan), de a varázs mindenesetre tovaillant. Egy munkahelyen, két kényszerzubbony között másnaposan firkált, kockás jegyzetfüzet, egy edzésnapló és egy erőltetett jópofasággyűjtemény netes megfelelője lett belőle, ami valamilyen varázslatos módon még mindig nyilván egy csomó ember számára igazodási pont az életben. Talán, ha megint szakítana Brighttal, kirúgnák a munkahelyéről, leégne a lakása és megint összejönne valami egoista taplóval és leszedné a tagboardját, visszakapná azt a fiatalos, cinikus báját, ami miatt végül mégis megnyitottam az első blogomat. Bár persze lehet, hogy elég lenne hogy elég lenne három évet fiatalodnia.