Árulás?

Dessewffy Tibor és Sebők Miklós álláspontja szerint a népszavazási kudarcért a véleményformáló értelmiség is felelős. Függetlenül a konkrét intézedésekről alkotott vélenyüktől — mondja –, határozottan állást kellett volna foglalniuk a reformok mellett, ahelyett, hogy a “sértett balerina“-pozíció, a “Hollywood-politológia” vagy a “noszalgikus ó-baloldali pozíció” mögé bújva, a függetlenség látszata mögül lényegében népszavazást támogatták.

Rendkívül sajátos álláspont ez, ugyanis — hacsak nem akarjuk elfogadni az orbáni altervantív közjogot, amely szerint a népszavazásnak a kérdéseken túlmutató, kötelező érvényű következményei is vannak — az értelmiségi felelőssége mégiscsak az, hogy a véleményét az pillanatnyi politikai erőviszonyoktól függetlenül fogalmazza meg és vállalja fel. Dessewffy azt is állítja, hogy az értelmiségnek az a fele, amely a hallgatást választotta, lényegében Orbán Viktor kezdeményezését támogatta. A magam részéről ezzel szemben nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a hallgatás valójában a népszavazás körüli tömény demagógiának szólt. Ha valaki ugyanis a kormány álláspontja mellett akar kiállni, könnyen szembesülhet azzal, ebben még a kormány sem áll mellette. Az értelmiségnek aligha feladata, hogy maga csinálja a politikát: maximum a politika értelmezésére tehet felelős kísérletet. Márpedig a kormány ebben az esetben elmulasztotta, hogy színvonalas, korrekt és vitatható formában fogalmazza meg érveit önnön intézkedései mellett — ami pedig a társadalmi párbeszéd alapfeltétele let volna.

Hiller István például anno egyszerűen kiállt a nyilvánosság elé, és bejelentette — volt szerencsém jelen lenni — hogy történjék bármi, fejlesztési részhozzájárulás lesz és kész. Nem számít, hogy a rendszer hogyan illeszkedik az újonnan bevezetett, elvben nagy tanszabadságot lehetővé tevő ciklikus képzési rendszerhez, nem számít, mi lesz a probléma szociális dimenziójával — teljesítményelv kell és plusz források a felsőoktatásba. Én személy szerint mélységesen egyetértek a tandíjas felsőoktatás koncepciójával — és mélységesen nem értettem egyet a konkrét koncepcióval.

Nem arról volt szó, amire Dessewffy utal, hogy bizonyos részletkérdésekben történetesen nem tudtam azonosulni a Magyar Köztársaság Kormánya által kidolgozott javaslattal, de a mögöttes filozófiát helyeseltem. A kidolgozott rendszert versenyellenesnek és mélységesen, alapvetően igazságtalannak, a bevezetés módját pedig elsietettnek és arrogánsnak tartottam. Pár hónappal azután, hogy az MSZP nyilvánosan deklarálta, hogy nem tervez tandíjat és azután, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció mérhetetlen mennyiségű egyeztetés után elfogadta a (bizonyos határok között) ingyenes felsőoktatást rögzítő törvényt, így, egyeztetés és társadalmi párbeszéd nélkül véleményem szerint semmilyen rendelkezést nem illik meghozni. Lehetni persze lehet, helyes is, hogy a kormánynak ehhez joga van — nagy kérdés azonban, hogy egy ilyen helyzetben milyen alapon várja tőlem mondjuk Dessewffy Tibor, hogy kiálljak ugyanezen kormány mellett. Ezt akkor sem tudom megtenni, ha mélységes fájdalommal kell konstatálnom, hogy Hiller István veresége egyben Orbán Viktor partikuláris győzelmét is jelenti. Véleményem szerint azonban ahhoz is kell bizonyos választói öntudat, hogy az ember ne hagyja magát antidemokratikus érzelmű politikai kalandorokkal riogatni.

Nem hiszem, hogy az értelmiség feladata az lenne, hogy rövidlátó módon csakis az aktuálpolitikai kontextusban formáljon véleményt. A népszavazási kezdeményezés győzelme kétségkívül egy komoly lépés az össznépi demagógia megvalósulásának irányába, ám mégis képtelennek érzem magam arra, a nemzeti tragédiát lássam benne. Semmiképpen sem éreztem olyan súlyú politikai happeningnek, amikor az értelmiségnek érdemes lett volna függetlenségét feladnia — márpedig így árulásról sem nagyon lehet beszélni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.