Az alábbi történet nem az enyém, én csak a felületet adom neki. Ettől függetlenül szeretném itt jelezni: minden szavával mélységesen egyetértek és azonosulni tudok vele.

Trychydts

Előre bocsátom, szeretem Amerikát. Jól működő, az emberek barátságosak, földrajzi adottsága és szépségei páratlanok. Jó munkáért jó fizetést adnak. Jól működik a civil társadalom. Szeretem multikultúráját. Belátom, mind a mai napig élharcosa az emberi jogoknak, támogatója a demokráciának.

Van azonban egy dolog, ami Amerika kapcsán évek óta nem fér a fejembe, és nem értem a magyar állam hozzáállását a kérdéshez. És különösen nem értem a legújabb fejlemények tükrében.

Osztatlan figyelemmel követem a polémiát az amerikai vízummentesség ügyében. Nem titkolom, szigorúan személyes magánéleti indíttatásból. Eltekintek felettes emberjogi vagy politikai elemzésektől. Ami engem érdekel, elgondolkodtat és feháborít, az az ordító különbség, ami egy magyar állampolgár és amerikai kollegája magyarországi beutazása között van; valamint az a szenvtelenség, érzéketlenség, amit a magyar állam demonstrál állampolgárai emberi méltóságának megtiprásában az amerikai mindenkori törvényhozóknak való megfelelés iránti nagy igyekezetében. Az ügyben most egyedül és kizárólag ez érdekel, a helyzet méltatlan volta, és annak hosszú idő óta konzerválása. És tévedés ne essék. Ugyan az utóbbi időben nagyon sok nyilatkozat és állásfoglalás született az ügyben, ÉRDEMI változásra belátható időn belül, továbbra sincs kilátás.

Vajon mi lehet az oka, hogy a magyar állampolgárokat képviselni hivatott intézmény, a magyar állam a térségben gyakorlatilag egyedülálló módon veszi tudomásul az események folyását. Nem akarja orvosolni állampolgárai amerikai beutazásával járó megalázó helyzetét, még saját gazdasági érdekeit szem előtt tartó, ellenlépések megtételével sem.

Nézzünk egy igaz történetet.

A történet gyakorlatilag két évvel ezelőtt kezdődött, amikor amerikai vízum besorolási szempontból magasan kvalifikált magyar állampolgár felkérését kap egy amerikai cégtől, hogy csatlakozzon a csapatához és legyen a munkatársuk az USA-ban. Forgatókönyv szerint amerikai hatóság minden szempontból megvizsgálja a jelöltet, és engedélyezi az amerikai cégnek, hogy alkalmazza a külföldi állampolgárt.

Magyar állampolgár amerikai engedélyek birtokában emelt tarifadíjas telefonon bejelentkezik a budapesti Amerikai Nagykövetségre időpont egyeztetésre vízum kérelmezés ügyében.

Megadott időpontra magával viszi az amerikai hivatalos dokumentumokon túl a kitöltött vízumlap mellett a 120 USD vízum ügyintézési illeték befizetéséről szóló bankkivonat másolatát, számításba veszi, hogy ez a pénz akkor is költség és számára örökre elveszett, ha nem kerül azon kiválasztottak közé, akik megkapják a vízumot. Jelen esetben ennek kicsi a kockázata mert birtokában van az amerikai Belbiztonsági Hivatal eredeti vízjeles, pecséttel ellátott papírja.

A tájékoztatásnak megfelelően az időpont előtt fél órával beáll a kisebb tömegbe a januári szabad ég alá a Szabadság téren elkerített kordon mögé, és várakozik

Biztonsági őr katonai stílusra emlékeztető felszólításainak sorozatosan eleget téve helyezkedik, hogy a meghatározott időpontban már elől álljon a sorban, várva, hogy megnyíljon a tölgyfa kapu, és végre bebocsátást nyerjen. Ígéret kapuja előtt előbb zsilipel egyet a kordontól a kapuig, mert a kapun a csak akkor lehet belépni, amikor a beléptető biztonsági rendszer x idő alatt x mennyiségű embert átvizsgált, azt meg kint kell megvárni.
Nem jól van ez így, fut át az agyán, jól lealáznak itt mindenkit mielőtt színük elé engedik őket.

A szervezés időzítésével nincs baj. Mindez kb. fél óra, és már itt is van a megadott interjú időpontja. Mínusz 15 fokban ez is soknak tűnik, de tán tikkasztó nyárban vagy zivatar idején sem kellemesebb.

A biztonsági beléptetés során mobiltelefonját letétbe helyezi, majd bejut egy szép kör alakú márvánnyal burkolt csarnokba, ahol honfitársaink népes táborával osztja meg a teret és a beutazási motivációnkkal kapcsolatos intimitásokat. Az interjúra majd üvegablakon át, mikrofonon keresztül kerül sor. Addig, he szerencsés és jut hely üldögélhet vagy, álldogálhat nagykabátban és füles sapkában, mert a tér fűtetlen. Hőhullám esetén ez kifejezetten szerencsés fordulat a félórás utcai várakozás után, jelen estben zsibbadósra fagynak lábujjai a cipőn keresztül is.

Nagykövetségi munkatársak a közönségtől hermetikusan elzárva ingujjban, nyilván fűtött térben szorgalmasan intézik ügyeiket. Várakozás közben fültanúja vagyok ki és miért akar, fog, stb. az USA-ba utazni, miért kell ezt neki elhinni, mi a megdönthetetlen motiváció a hazatéréshez; (ha ezek után nem ment még mindig el e kedve a kiutazástól) kihez milyen kapcsolat fűzi egészen pontosan stb.

Közben nevek hangzanak el. Aki nem kapja meg a vízumot, visszakapja dokumentumokat, és elkönyveli a 120 USD veszteséget vagy fellebbez. Aki megkapja a vízumot, feddhetetlenségének boldog tudatában távozhat.

Szóban forgó magasan kvalifikált, már USA állami pecsétes engedéllyel rendelkező is beáll a sorba, bemutatja és odaadja okmányait, igazolásait, majd vár. Neve hallatán illedelmesen járul az ablak elé, válaszol a feltett kérdésekre, az interjú befejeztével tájékoztatják, hogy sikeresen megfelelt a vizsgán kora délután vissza kell fáradni az útlevélbe ragasztott becses, vízum matricáért. Úristen, fut át az agyán, remélem délutánra megenyhül az idő, lám milyen isteni szerencse, hogy közel van a lakásom és nem Mezőhegyesről jöttem, addig sem az utcán kell töltenem az időt.

Amerikába érkezéskor a gép leszálláskor követi a földi biztonsági személyzet útmutatásait, beáll a sorba, és vár. Ha szerencséje van és adott időpontban kevesebb gép landolt kevesebbet, ha nincs és több gép landolt közel egy időben, többet. Esetleg órákat. Sokat. Mert azon túl, hogy tüzetesen átnézik az útlevelet, felvételt készítenek, és ujjlenyomatot vesznek. Ismerősünk keze művelet végzésekor teljesen zsírtalan és száraz, hiába nyomkodta mutatóujjait, a gép nem tudta az adatokat értékelni. A bevándorlási hivatal munkatársa felszólítja, hogy mutatóujjait dörzsölje orrtövéhez, testzsiradék gyűjtéshez. A helyzet komikus(vagy megalázó?) voltán ismerős kínjában elneveti magát… zord hivatalnok felszólít, hogy nevetgélés helyett jobb, ha heves orrdörzsölésbe kezd, mert különben rövid úton a visszafelé tartó gépen találja magát. Welcome to Amerika! – olvassa az óriásplakáton miközben zavartan körbenéz, hogy vajon ki látja ezt a fura zsiradékgyűjtő mozdulatot…

Ismerősünk többszöri beutazásra jogosító 2 évre szóló munkavállalási vízummal rendelkezik. Mindez nem mentesíti egyetlen USA-ba való beutazás alkalmával sem a fent leírt procedúra alól. “Magasan kvalifikált” ezért hamar rájött, hogy a repülő leszállásakor felkínált nedves forró mosdókendőt többé ne használja, hogy lehetőleg semmiféle kínos jelenetre ne kerüljön sor ujjlenyomat vételkor.

De nézzük, mi történik, ha amerikai kollegájával kettesben érkezik haza Magyarországra? Mi a teendője az amerikai kollegának, ha Magyarországra hozza a sorsa?

Interneten felkutatja a számára optimális csatakokozást és árfekvést nyújtó lehetőségeket, lefoglalja a jegyet, hitelkártyáról fizet és kitűzött időpontban Budapest Ferihegyen landol. Beléptetéskor bemutatja útlevelét, és már válthatja is ki a csomagját. Se vízum, se illeték, se ujjlenyomat, se fotó, se orrdörzsölgettetés.

Jól van ez így? Jól. Így utazunk mi is a világ sok tájára.

Tudom. 9/11 indokoltan teszi Amerikát fokozottan körültekintővé bárkivel kapcsolatban, aki beutazik. Jól fésült, magasan kvalifikált, katonai szövetségesei állampolgárai ejtettek nem gyógyuló sebet az amerikai önérzeten, sebezhetetlenségükben vetett hitükön, gyanakvásra megvan minden ok. Terrorfenyegetettség változatlanul létezik, és az angliai események is igazolják a fokozott elővigyázatosságot. Tudom. Küzd az 10 millió illegális bevándorló gondjával. DE. Terror fenyegetettsége NEM a Közép európai térségből (pl.egyetlen egy alkalommal nem röppentek fel még álhírek sem magyar terrorista gyanús elemekről), az iszonyatos méretű illegális bevándorlás nem ebből a térségből érkezik. Az Amerikában engedély nélkül tartózkodó magyar állampolgárok száma nyilván statisztikailag elhanyagolható mennyiséget képvisel a latin amerikai bevándorlókhoz képest. Halkan jegyezem meg, hogy tudomásunk van Magyarországon engedély nélkül munkát vállaló, angol nyelvoktatást, gitárórákat stb. adó amerikai állampolgárokról. A jelenséget tehát, tekinthetjük gyakorlatilag egyenlőnek, kölcsönösnek.

NATO szövetségesként vállvetve harcolunk Afganisztánban, technikai erőkkel még mindig jelen vagyunk Irakban.

Nem kívánom, hogy cserébe kitegyenek bárkit bármiféle megalázó eljárásnak. Azt azonban sehogy sem értem, hogy kölcsönösségi alapon miért is nem fizettethetünk 120 USD határátlépési illetéket minden egyes amerikai állampolgárral minden egyes magyarországi beutazása alkalmával? Mi indokolja ezt a nagyvonalúságot a nálunk sokkal jobb gazdasági helyzetben levő Amerikával, állampolgáraival? Miért értékeljük le magunkat a kelleténél jobban? Miért viselkedünk partner helyett alattvalóként? Miért helyeselünk diszkrimináló intézkedéseket, és miért köszönjük meg azokat? A magyar önérzet és önértékelés miért nem annyira fontos, mint az amerikai? Az állampolgárokat képviselni hivatott állam miért nem a magyar állam és állampolgárok érdekeit képviseli minden áron? Jól van ez így?

Megjegyzés: ismerősünk élete Amerikában töltött két év alatt több olyan epizóddal gazdagodott, ami arra késztette, hogy két éves munkavállalási szerződését semmilyen körülmények között ne hosszabbítsa meg. De ez már egy másik történet lehet, más aktualitás kapcsán.

Zséer