Mindig elfog valami végtelen melankólia, ha a dél-amerikai kultúrákról látok filmet vagy kiállítást. Ilyenkor ugyanis Európa felelősségéről is beszélni kell: szükségképpen kerül terítékre a spanyol hódítással együtt járó mészárlás, ezeknek a kultúráknak a tarra vágása és a kor lehetőségei szerinti totális kifosztása. A Szépművészeti Múzeum összeállítűsa is ezzel indít, rögtön meg is adva a kiállítás alaphangulatát.

A szerkesztők szemlátomást óriási erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy minél részletesebb és minél reprezentatívabb képet adjanak az inka kultúrákról (időben és térben is több stílust különöztethetünk meg). Sok tárgy van kiállítva, vannak térképek, kiállított rajzok, kézbe fogható, megtapintható tárgyak, vezetőösvény a gyengénlátóknak, lehet hangzóanyagot bérelni, ami egyfajta automata tárlatvezetésnek is felfogható; táblák és részletes magyarázatok mindenhol. Ha élénk benyomásokra vágyunk az inkákról, itt megkaphatjuk; ha nagyon ráérünk, egy spektrumos dokumentumfilmet is végignézhetünk. Minden gyönyörű és különleges. Most már tudom, mire való a csigakürt, érthető, miért kell a hegycsúcsról lehajítani az áldozatokat, mondhatjuk, hogy tisztában vagyok az inka szőttesek jelentőségével.

Kár, hogy a kiállítás túlságosan is zsúfolt. Nagyon kis helyre van nagyon sok tárgy összezsúfolva, nemigen látható át, mi a kívánatos sorrend. A magyarázó anyagok között sincs elég kereszthivatkozás, ha az ember folyamatosan követni akarja, mi is a Chavín, a Moche, a Recuay kultúra, a korai és a késői horizont, és mi közöttük az összefüggés, akkor vagy notesszel kell érkeznie, vagy folyamatosan mászkálnia kell a táblák között. Egy ilyen, viszonylag ismeretlen anyagot alighanem tényleg sokkal jobban kellene tagolni, hogy ne keveredjenek össze a fogalmak és a történelmi korszakok.

Részben szintén a zsúfoltságnak köszönhető, hogy a már említett dokumentumfilmmel legalább annyi a bosszúság, mint amennyire jó, hogy a segítségével el lehet mélyedni egy-két részletben. A hangsosítás például borzalmas, jobban járunk az angol felirattal. A filmet az egyik terem sarkában lehet nézni egy nagyképernyős tévén, össze-vissza dobált székekre ülve. Ennek következtében aztán az egész kiállítási tér visszhangzik az amúgy nagyon nehezen érthető szövegtől, ami nem kifejezetten előnyös, ha az ember éppen egy értelemszerűen gyökeresen más tartalmú táblát böngészget éppen. A gyenge világítást, bár sokat lendít a feelingen, egy kicsit nehéz megszokni, a személyzet mérhetetlen taplóságát egyenesen lehetetlen.

Ennek ellenére színvonalas és hiánypótló jellegű kiállításról van szó, amit érdemes megnézni, amíg lehet. Szerencsére a tárlatnak elég igényes a honlapja is, így a benyomásainkat legalább utólag rendszerezni tudjuk.