Hát ez mindennek a tetején

A Karib-tenger kalózainak első két részét talán pont az tette izgalmassá, hogy soha nem lehetett tudni, a szereplők játszmájában kinél van a legnagyobb adu. Mindenki blöffölt kegyetlenül, de azért valódi lapok is voltak a kezükben. A Fekete Gyöngy átkában Jack Sparrow vitte a bankot, zseniálisan kisakozott mindent, a kissé talán bumfordi, és a végén mégiscsak kisegített William Turner mániákus igazságkeresése ellenében is. A második epizódban már többen beletanultak a játékba, így a kapitány a végére egy kissé túltakitkázta magát. Attól, hogy többen szálltak be a buliba, és a tét is nagyobb volt, még mindig volt elegendő izgalom és fordulat. Itt kellett volna abbahagyni. Ehhez képest most mindenkinek mintha csak aduk lennének a kezében, és persze mindenki egyedül akar győzni. A csavarok talán egy kicsit túlságosan is gyorsan váltogatják egymást ahhoz, hogy egyáltalán legyen időnk tisztességesen meglepődni. Így ritkán kapunk rá lehetőséget, hogy úgy istenigazában elakadjon a lélegzetünk.

Kicsit tovább erőltetve a kártyás hasonlatot, a szereplők paklijával az a probléma, hogy más nincs benne, csak ász. A jelentősebb szereplők közül most már ritkaságszámba megy, ha valaki nem kalózkapitány vagy egyenesen kalózúr, de egy kalózkirály sem kelt túlságosan nagy feltűnést. A Kelet-Indiai Társaság részéről is hasonló a túlkínálat káderekben: talán a bort is admirálisok szolgálják fel a lakomákon, az alacsonyabb néprétegek nemigen jutnak szóhoz. Így az első rész eleven és színes világa most már végképp áldozatul esik a készítők gigantomániájának.

Némi visszafogottság rengeteget segíthetett volna. Személy szerint én azt gondoltam, hogy a film alapvetően Jack Sparrow megszabadításáról szól majd — a szereplőknek el kell viselniük a brutális, akasztófahumorú Barbossa kapitányt, mert nélküle nincs odaút, pláne nincs visszaút. Kőkemény morális próbatételeket vízionáltam, veszélyekkel teli, feszült utazást mindenféle mesebeli szörny között, adott esetben az őket üldöző Davy Jones-szal, aki a végén megszívhatta volna, ezzel járulva hozzá egy mámorító végkifejlethez. A filmben ez a feladat ezzel szemben csak egy kissé hosszúra nyúlt, helyenként a videoklipek látványvilágát idéző előjáték, az igazi cselekmény, a háború a kalózok és a Kelet-Indiai társaság között csak az után kezdődne, ha kezdődne. Nem kezdődik, csak folytatódik a felfutás, röviden megismerjük a Karib-tengeri kalózászat történetét, kapunk egy rövid mitológiai áttekintést, bemutatásra kerül még pár tökéletesen jellegtelen és felesleges mellékszereplő. A végén a világ két legfrankóbb hajója egymásnak esik egy iszonyatos méretű örvényben, ahol mindenki kardozhat mindenkivel. Vívás közben, biztos, ami biztos, egy esküvőt is lebonyolítanak, nyilván a poén kedvéért, bár én nem nevettem. Barbossa és Sparrow párbaja az első részben, a holdsütötte barlangban lényegesen hatásosabb és elegánsabb volt.

A befejezés egy igazi arcul csapás, az olvasó szemen köpése tengervízzel kevert, félig megcsócsált polipdarabokkal. Ilyen filmhez csak nagy, klasszikus, katartikus befejezés illene, totális happy end vagy könnyeket fakasztó tragédia. Egy utolsó slusszpoén, vagy egy méltóságteljes, elegáns meghajlás, de nem bágyadt szöszmötölés a későbbi életutakkal, mintegy előre vetítve egy minden eddiginél borzalmasabb és laposabb negyedik rész rémképét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.