Sajnos attól, hogy egy szerelmespár mindkét felének van farka, attól egy film önmagában még nem lesz sem jó, sem eredeti — dolgozni is kellene rajta. Legalább a homofóbiát sikerült elkerülniük a készítőknek; ugyanakkor igazi mélységekbe való lemerülés és/vagy eredeti fordulatok nélkül ma már nincs szerelmesfilm. A film készítői szemlátomást annyira el voltak ájulva saját eredetiségükről, hogy ezen alapvetéseket is a sutba vágták.

Pedig potenciál van itt bőven — az egyik főszereplő (vagy inkább azt kellene mondanunk, a főszereplő) Dennis El Mar egy remekül kitalált, aprólékosan kidolgozott figura, Heath Ledger is odateszi magát. A film végkifejlete egészen meglepő — az utolsó előtti tíz perc az egész, előtte való kétórás, elkent szenvelgést egészen más megvilágításba helyezi, ami akár dicséretes is lehetne.

Ám ettől a kétórás, elkent szenvelgés még kétórás, elkent szenvelgés marad. Amikor az ember képkockáról képkockára meg tudja mondani, hogy mi fog történni tíz perccel később, az egy kissé vérciki már manapság; elvégre 2006-ot írunk, illene talán a filmtörténeti hagyományokat nem ívben leszarni, ha valaki kamerát vesz a kezébe. És a “tiszteleten” még véletlenül sem azt értem, ami itt történik, hogy már a harmincas években is brutálisnak számító kliséket összeválogatjuk egy nagy kupacba.

Rettenetesen egyenletlen minőségű filmről van szó; és hát ha az ember egy 134 perces perces filmből 97 percet unatkozik, akkor aligha fogja azt mondani: legalább volt benne erős 37 perc. Azt fogja mondani: édes istenem, ilyen bágyadt, nyúlós, rózsaszín szart már régen nem láttam.