Sose szerettem az olyan filmeket, amelyek azt a látszatot próbálták kelteni, hogy majd jól bepillantást engednek valami nagyon titkosba. Most szólok: minden ilyen irányú porhintés ellenére az Egy gésa emlékiratai is jó eséllyel alig nyújt többet a semminél ezen a téren.

Ami kár, mert sok minden mást sem tud felmutatni: van egy agyoncsócsált, giccses, cukormázas történet — Jókai Móron nőttem fel, így hadd szögezzem le most: ez a történet nem romantikus. Manapság amúgy már a romantikát csak izzó szenvedéllyel és sok-sok, ellenpontozásul szolgáló, hiteles szenvedéssel lehetne eladni; márpedig ezek itt csak jelezve vannak, kidolgozva nincsenek. Nem kárpótol bennünket a karakterek hitelessége sem, hiszen ezek archetipikusan egydimenziósak: A Tapasztalt, Öreg, Kedves, Verhetetlen Nagymester legalább annyira elcsépelt figura mostanra már, mint A Ravasz, Számító, De Nagyon Okos Főnök, a Szép, De Velejéig Romlott Hárpia, vagy a Kedves, De Ostoba, Megvezetett Lúzer, akit ráadásul még Sütőtöknek is neveznek, nyilván hogy kétségünk se lehessen a pozíciója felől. Hogy a főhőst nem Hamupipőkének hívják, az már egyenesen egy fantáziarobbanásnak számít a készítők részéről. A férfiak között akard Markáns, Bárdolatlan, Szenvedélyes Macsó, Finom, Önfeláldozó Gentleman, és Fiatal, Szegény Lepedőakrobata, de hogy mondjuk agyuk is van a farkuk mellett, azt már nem állíthatjuk teljes bizonyossággal.

Anime-kirándulásaim során már hozzászoktam, hogy ami japán, azt japánul is hallom — a japán akcentussal kiejtett angol ezt nem nagyon pótolja. A zenén és a csodálatos, mesteri, fantasztikus színekkel megvalósított operatőrmunkán kívül sok pozitívumot nem nagyon lehet megemlíteni, bár a színészek tennék a dolgukat, ha lenne mit csinálniuk.

Az Isten Veled Ágyasomhoz képest, amely ugyanezen időszak Kínájába engedett tényleg hiteles, bámulatosan sokszínű és európai számára mondjuk csak harmadszorra felfogható betekintést, az Egy Gésa emlékiratai aligha tekinthető többnek egy amerikai gyártmányú képes levelezőlapnál.