A kerettantervek kiadásának és jóváhagyásának rendjéről, valamint egyes oktatási jogszabályok módosításáról szóló 17/2004. (V. 20.) OM rendelet módosításáról
Oktatási és Kulturális Minisztérium, 2007. november 7.
Tiltakozás a kerettanterv-módosítási előterjesztésben szereplő kémia óraszámok ellen
Ipetitions.com; az ELTE Kémiai Intézet által kezdeményezett petíció
Tiltakozás a fizika kerettantervi óraszámok csökkentése ellen
Iptetitons.com; a fizikatanárok petíciója
Természettudomány kevesebb órában?
Népszabadság, Ötvös Zoltán, 2007. november 28.
Kijött az OKM az új, a fizika és kémia óraszámokat jelentősen visszavágó kerettantervek tervezetével; még nem lehet tudni, végül mi valósul meg belőle és mi nem. Az viszont már most látszik, hogy az érintett szakmai lobbik körében a kezdeményezés masszívan kiverte a biztosítékot.
Érvelésük alapvetően világos és valahol még logikus is: miközben sápítozunk, hogy egyre nagyobb szükség lenne egyre több természettudományos-műszaki diplomával rendelkező szakemberre, a középiskoláknak azt “javasolja” a minisztérium a kerettanterveken keresztül, hogy csökkentse a fizika és kémiaórák számát. (Az idézőjelet indokolja, hogy a kerettantervek, ahogy a nevük is mondja, papíron meglehetős szabadságot adnak a pedagógusoknak; persze, hogy ezzel azok hogy élnek, vagy hogy élnek vissza, az egy teljesen másik kérdés. Az is legalább egy külön cikket érdemelne, hogy hány iskola hány pedagógusában van tényleges iníciatíva arra, hogy saját pedagógia programon kezdjen el agyalni, és hány van úgy vele, hogy neki végül is mindegy, csak, ha egy mód van rá, lehetőleg a megszokott rutin mentén oktathasson tovább, tíz évvel ezelőtt kínnal-keservvel összeizzadt óravázlataiból.)
Aki a minisztérium álláspontját szeretné védeni, annak elég nehéz dolga lenne, lévén, hogy a minisztérium érdemben nem szólalt meg álláspontja védelmében: hivatkozik arra a pár szakemberre, aki segített előkészíteni az új szabályozást, oszt’ csókolom.
Valahogy mégsem tudom rászánni magam, hogy igazat adjak az órszámok változatlanul hagyásáért lobbizó szakembereknek. Mert hát amit most, ebben a konkrét vitában mondanak, az persze részben rendben van. Nekem az sem igazán mindegy, hogy kik mondják, hogyan és miért mondják, amit mondanak. Ha oktatási szakember nem is vagyok, de éveken keresztül vettem részt természettudományos egyetemi hallgatók érdekképviseletében, újságíróként a petíciót kezdeményezők közül többet is ismerek. Rajta vagyok egy informális oktatáspolitikai levelezőlistán, ahol részletesebben és kötetlenebbül is indokolják az álláspontjukat az érintett szakemberek. Még ha tehát azt is gondolom, hogy Magyarországon valóban nagyobb hangsúlyt kellene, hogy kapjanak a természettudományok az oktatásban, akkor is sok minden arra sarkall, hogy árnyaltabban gondolkozzam a kérdésben.
Kezdjük talán a “Kik?” kérdéssel. Egyetemi berkekből most azok tiltakoznak, akik az egész oktatási reformot úgy, ahogy van, szarnak tartják. Szerintük a magyar felsőoktatást nem lett volna szabad “erővel” beleráncigálni a bolognai folyamatba. Szerintük az egységes felsőoktatási térség létrehozása egyszerűen nem érv a magyar felsőoktatás szerkezetének markáns átlalakítása mellett. Azt is mondják persze, hogy ha rájuk, a szakmára hagyták volna ezt, akkor majd ők frankóbban megcsinálták volna. Ami ugyan kétségkívül jól hangzik, csak éppen, aki közelről ismerte a rendszert, az azt is tudhatja, hogy az érintett professzor urak és hölgyek a régi, szocialista felsőoktatási rendszert a már kialakult status quo-kkal, szövevényes lobbirendszerével, a mutyihálóval, a beépített, gigantikus pénzelfolyató csatornáival, ha tehették volna, saját testükkel védték volna meg. Nem zavarta őket, hogy mindenképpen alapvető változásokra van szükség.
Sok egyetemi oktató csak kétféle hallgatót lát: mániákusan tanuló, tudományos diákköri munkát vállaló, tehetséges és szorgalmas kutatópalántákat, és a középiskolából a rendszert kijátszva beszabaduló, nyáladzó, felelőtlen, antipatikus idiótákat. Hogy esetleg a felsőoktatás is kivehetné a részét a sokat emlegetett szakemberképzésből, például szakképzések, ne adj’ Isten, használható alapképzések kidolgozásával, azt még viccből sem hajlandóak elképzelni. Kettéfűrészelték az ötéves (elit)kutatóképzéseket, aztán mutogattak a három éves, csonkként maradt alapképzésekre, hogy azok nem lesznek jók semmire. Kevés kivétellel (mert azért ilyenek is voltak, akadtak, akik képesek voltak egyetemük kínálatába színvonalas szakképzéseket is beemelni kialakítani) csak egyféle funkciót tudnak elképzelni egy tudományegyetemnek: a maximum húszfős évfolyamokkal hatékony elitképzést. Ezúton is köszönjük.
Vannak aztán ugye a középiskolai tanárok, akik közül sokan (szintén sok-sok konferencián szerzett tapasztalataim szerint) a diákokra mint ketrecbe zárandó, önmagukért felelősséget vállalni képtelen kis majmokként tekintenek, akik maradjanak csak szépen az iskolában minél tovább. Addig sem “csavarognak”, “nézik a sorozatokat a tévében”, illetve addig sem “isznak és drogoznak” (valamennyi kifejezést így, ebben a formájában hallottam már). Ha sírunk azon, hogy ma Magyarországon a természettudományok presztízse a béka segge alatt van, hogy hódítanak az áltudományok, hogy nincs elég jó minőségű emberanyag a természettudományos képzést nyújtó felsőoktatási szakokra, hát ezt a réteget kell alaposan seggbe rúgnunk. Ez a réteg ugyanis úgy nagyjában-egészében szarik a színvonalra, a diákok motiválására, a korszerű tudományos ismeretekre, az új pedagógiai szemléletmódokra: nyomják az évtizedek óta elavult, a való élettel érintőleges viszonyban sem levő tananyagot, a rutin és az energiatakarékosság jegyében. Az egyetemen — tanúsíthatom — az első órákon gondosan hangsúlyozzák az oktatók, hogy amit sejtbiológiából, kémiából és fizikából tanult az ember, azt az egyszerűség kedvéért inkább felejtse el nagyon gyorsan.
Akik ma több órát akarnak, azok többségükben nem az elkövetkezendő generációk lelki üdvéért, hanem a saját karrierjükért, pozíciójukért, egzisztenciájukért és kényelmükért aggódnak. Senki nem azt csinálja, ami a dolga lenne, hanem azt, ami kényelmes neki.
A középiskola feladata ma már nem az, hogy piacképes tudást adjon annak a kezébe, aki nem tartozik azon kevés szerencsések közé, hogy felveszik egyetemre. A középiskolának a képességet kellene megalapoznia arra, hogy aztán egy életen keresztül továbbtanulhasson az ember. Mert ma nem megy az, hogy leteszem az érettségit, elmegyek x helyre dolgozni, aztán onnan nyugdíjba megyek főosztályvezetőként ötven év folyamatos munkaviszonnyal a hátam mögött. Az ember az érettségivel (kis szerencsével, és megfelelő skillekkel, tehát egy jó szakképzettséggel vagy megfelelő nyelvtudással) elkezdhet dolgozni valahol, de aztán váltania kell, aztán megint, aztán megint. Az lesz a nyerő, aki az alatt, amíg dolgoik, át- és tovább tudja képeznie magát. Ennek megfelelően a középiskolának elsősorban szemléletet, tanulási készségeket, és csak másodsorban tényanyagokat kellene sulykolnia. Azt később is lehet “pótolni”; ráadásul később pótolni is kell. Már ha pótlásnak nevezhetjük azt, hogy nem az érettségi alkalmával tanulok meg valamit, hanem akkor és azt, ami az adott élethelyzetemben segít az előrelépésben, ráadásul naprakész és korszerű.
Hasonlóképen, a középiskolai természettudományos oktatás terén nem az lenne egy lényeg, hogy olyan atom- és reakciómodelleket, kozmológiai szemléleteket sulykoljunk, amin már a diák megszületése idején is csak röhögött a tudományos közélet. Elsősorban azt a szemléletmódot kellene átadni, ami lehetővé tenné, hogy az ember értse, mit miért csinálnak egy egyetemen. Ha csak az általános műveltséget nézzük, azt kéne kitűzni célul, hogy az érettségizett felnőtt el tudjon olvasni egy tudományos cikket, értékelni tudjon egy normálisan elkészített Deltát. Ma egy átlag, nem-reál beállítottságú diák, miután leérettségizett, kizárólag súlyos fóbiás tünetekkel tud csak reagálni a “matematika”, “fizika”, “kémia”, “biológia” szavakra. Mert nem azt tanították neki, ami lehetővé teszi, hogy a világot egy kicsit jobban megértse; hanem azt, ami kénylemes volt a tanárnak. Az Ohm-törvényt mindenki bemagolta (tegye fel a kezét, aki még ma is tudja és érti), de hogy honnan és hogyan jön az áram a konnektorba, azt csak kevés szerencséseknek árulták el igazán alaposan és érhtetően.
A felsőoktatásnak pedig egy kis rugalmasságra lenne szüksége. Nem lesz mindenkiből kutató. Lesz, akinek csak az lesz a dolga, hogy kapcsolatot tartson a kutatók és a pénzügyesek között; lesz, aki csak asszisztens akar lenni a kutatók mellett, és lesz, aki csak jogszabályokat fog írni a kutatóknak. Nekik is kell természettudományos szemlélet, magasabb szintű, mint amit a középiskolában mindenkinek magáévá kell tennie, annak is, akiből később Deltát néző adminisztrátor vagy a diákjait tudománytörténeti előadásokra vivő magyartanár lesz. És ehhez az égvilágon semmi szükség nincs x óra, testet-lelket gyötrő fizikai-kémiai laborgyakorlatra. Valamit nekik is nyújtani kellene. És a kutatókat sem úgy kell képezni, hogy lehetőleg a másik épületben jutó kollégának is csurranjon-cseppenjen valami a szakos óraszámkeretemből: azt kéne oktatni, amire szükség van, de azt gazdaságosan és színvonalasan.
A középiskolai lobbi tehát rá akar pihenni az eddigi kényelmére; a felsőoktatási lobbi meg lehetőleg minél változatlanabb inputot akar, hogy lehetőleg hozzá se kelljen nyúlni a most már egy évtizede biztosan rossz képzési struktúrájához. Ehhez már nem tudok lelkesen bólogatni. Üljön le szépen a szakma, dolgozzák ki, hogyan lehet természettudományos tárgyakat, korszerűen, dinamikusan, sokféle képzési mintához illeszkedően, a továbbtanulás és a mindennapi élet során is jól alkalmazhatóan oktatni. Utána akarámilyen petíciót aláírok. Addig viszont abszolút nem bánom, ha nem gyötrik tovább a gyerekeket mindenféle korszerűtlen, használhatatlan és emészthetetlen hülyeséggel.