Alighanem baj, hogy a sajtónak rendre beletörik a bicskája E. Zsanett megerőszakolásának történetébe. A Népszabadság és az Index szemlátomást sokat megtesz azért, hogy az ügyet objektívan láttassák, mégsem jelenthető ki egyikről sem, hogy megfelelnének a pártatlanság követelményének. Nem gondolom azonban, hogy rosszindulat vagy kifejezett szakmai hozzá nem értés állna a dolog hátterében. Úgy általában a közvélemény az, aki nem tud mit kezdeni a történettel; túl brutális, túl sok ez még ahhoz képest is, amit el tudtunk képzelni. A sajtó (nem helyesen) csak ezt az állapotot tükrözi vissza.

A közvéleménynek pedig fingja sincs a büntetőeljárás és a büntetőjog alapelveiről; nem is akarják megérteni, hogy még a legegyszerűbb ügyek is mennyire bonyolultak tudnak lenni. Nem szofisztikált és alapos megoldásokat, hanem nyilvános kivégzéseket szeretne látni. Nem érti és nem is akarja érteni: nem csak arról kell gondoskodni, hogy a bűncselekményeket az állam megtorolja. Arra is kőkemény garanciák kellenek, hogy ártatlanokat ne bünthessenek meg. Ellenkező esetben ugyanis nem lenne nehéz a büntetőjoggal furkósbotszerűen visszaélni egymás ellen. Ha tehát valakit el akarunk ítélni, akkor ahhoz nem elég egy közepesen nagy valószínűség: minden ésszerű kétséget ki kell zárni. (Viszonylag kevesen szoktak azzal egyetérteni, hogy “inkább fusson száz bűnös, mint hogy egy ártatlant elítéljünk”; egészen addig, amíg nem az ő ismeretségi körükből kerül ki az az egy.)

A sokszor emlegetett ártatlanság vélelme azonban — és ezt nagyon nem kellene figyelmen kívül hagyni — a sértettre is igaz. Abban a másodpercben, amikor a hatóságokhoz fordul valaki, már íratják is alá vele a papírt arról, hogy a megértette: a tudatos félrevezetés büntetőjogi súlyát években is mérhetik. Mihelyst tehát azt állítjuk egy sértettről, hogy hazudik — jelen esetben E. Zsanettel sokan pontosan ezt teszik –, akkor valójában bűncselekménnyel vádoljuk meg.

Az átlagpolgár szintén nem nagyon akarja érteni, hogy életszerű nem az, ami vele a mindennapok során megesik. Szellemi ergonómiáját sértené annak megértése, hogy stresszhelyzetben máshogy reagálnak az emberek, mint ahogy az a filmekben van. Nem stresszre vagyunk kondicionálva, ez örvendetes, csak éppen nem kellene magándetektívet játszanunk, amikor egy bűncselekményt megítélünk. Akik tehát a logikus gondolkodásmódot és a rendőrökkel szembeni ellenállás hiányát kérik számon Zsanetten, mondjuk azzal a felkiáltással, hogy meg úgysem ölték volna, akárhogy is védekezik, valószínűleg egyszerűen csak túl sok filmet néznek és túl kevés empátiával rendelkeznek. Ráadásul azt a kérdést nem teszik fel: mennyire életszerű, hogy aki nem lesz nemi erőszak áldozata, az feljelentést tesz, ráadásul épp rendőrök ellen? Vállalva a hatóság félrevezetésének büntetőjogi, és a nagy médianyilvánosság miatt legalább ezerszeres morális következményeket is. Mit nyerne E. Zsanett egy elmarasztaló ítélettel?

Az éremnek persze másik oldala is van. A közfelháborodás mértéke egyszerűen nem lehet szempont egy büntetőeljárásban. Mindenkinek, mindenkinek jár a tisztességes, korrekt és arányos eljárás. Egyszerűen nem kezelhető büntetőjogi tényként, hogy az öt rendőr bármelyike is bűnös lenne — a rendelkezésre álló bizonyítékok objektív értelmezésére lesz szükség. Nem lehet valakit előzetes letartóztatásban tartani csak azért, mert gyanúsítják valamivel: ehhez meghatározott feltételek szükségesek. Előzetes büntetés ugyanis jogállamban nincs vagyis inkább nem szabadna, hogy legyen. Akik most felháborodottan hördülnek fel vagy messzemenő következtetéseket vonnak le abból, hogy a rendőröket most szabad lábra helyezték, azoknak inkább azokkal kellene foglalkozniuk, akik előzetesben ülnek, mintegy “biztos ami biztos” alapon.

Azt gondolom, a sajtónak egy ilyen helyzetben pontosan ezekre az anomáliákra kellene rávilágítania. Nem erősíteni kellene a közvélemény jogi dilettantizmusát, nem elsiklani a büntetőjogi és büntetőeljárási gyakorlat magyar visszasságai felett — ezeket minden esetben fel kellene mutatni. Fel kellene tenni azokat a kérdéseket, amiket a sablonosan gondolkodó közvélemény nem tesz fel. Nem kéne megpróbálni kiszolgálni a közvéleménynek azt az igényét, hogy még azt is tudni akarják, ami egy adott pillanatban még nem tudható. Jelenleg a lapok mintha a inkább csak futnának az olvasói igények után — nem törődve azzal, hogy ez mennyire veszélyes egy ilyen helyzetben.