Felvételi audiencia

Hurrá, hurrá, Varga Dóra ma is megírta a Népszabadságban, idén már csak központi érettségi van, vége az igazságtalan felvételi vizsgáknak. Hogy az értettségi milyen, az mindenképpen vitatható (az idei magyar állítólag egészen jó lett), de legalább központilag kiírt, kiszámítható és ellenőrizhető. Egy fontos terület viszont mindig van még, ahol érvényesek a feudális viszonyok a felsőoktatási felvételiben: a művészeti felsőoktatásban.

K. idén azt gondolta, jelentkezik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre (aka Iparművészeti Egyetem). Életében először. Persze ez már önmagában is ciki: minden bennfentes elmondhatja, hogy az első alkalmat, ha lehetne, egyszerűen ki kellene hagyni: művészeti egyetemre senkit nem vesznek fel elsőre, mert csak. Az nyilván sértené az egyetem évszázados hírnevét.

Mindenesetre megtette azt, amit az ember egy normális, földi szakra való jelentkezéskor megtesz, ha van rá lehetősége: beszélt egy iparos tanárral, utána beiratkozott egy felvételi előkészítőre. Érdemes felidézni, hogy az egyetemek felvételi előkészítőnek nevezett, esélyegyenlőségi bohóctréfája volt az egyik oka a felvételi megszüntetésének. Ez a művészeti izé sem kerül többe háromszázezer forintnál, cserébe lehet felügyelet alatt rajzolgatni, fényképet nézegetni meg szobrászkodni — no meg persze specifikusan felkészítik az embert a soron következő felvételi fordulóra, nyilván az előkészítőre nem jelentkezettekkel szembeni fairség jegyében.

Na de hogy is néztek ki azok a fordulók, ameddig K. eljutott? Az első egy portfólió összeállítása volt. Volt egy kiadott téma — Az én időm 2007 címmel –, ehhez kellett fotózni, meg össze kellett válogatni és megfelelően el kellett rendezni azokat a képeket, amiket az illető jónak és a stílusára jellemzőnek tartott.

Nyilván a legegyszerűbb lenne elektronikusan elkészíteni mindezt — a felvételizőknek. Az iparos gárdának azonban papírképeket kell beadni, papírra ragasztva. Nincs CD, nincs elektronikus feltöltési lehetőség, nincs webes album — A/2-es lapokból álló mappa van. Akinek sikerült túllépnie a kisbaba- és turistafotózáson, nyilván tudja, hogy papírkép és papírkép között óriási a különbség — ha garantáltan megfelelő tónusú és színegyensúlyú képeket akarunk (mert a profi fotós felvételiztetők nyilván ilyet várnak), akkor a buli nem jön ki 10.000 forintnál kevesebből.

Na de itt még nem ér véget a röhej — ezt a mappát ugyanis csak egy vasárnap reggel lehet leadni, és csak ugyanazon vasárnap délután lehet visszavenni — máskor nem fogadják el és nem adják vissza, aki meg nem megy érte, annak a képei mennek a kukába, mert a MOME nyilván nem tud száz mappát ideiglenesen elhelyezni. Pláne annak fényében nem, hogy aki továbbjutott, annak a mappája még fog kelleni a második fordulóban, nyilván teljesen ésszerűtlen lenne azt ott megőrizni. A MOME, aki nem tudná, Buda egy félreeső szögletében van, az Isten háta mögött három köpéssel. Aki tehát mondjuk Őriszentpéterről vagy Karakószörcsökről felvételizik, az felutazik a székesfővárosba, kibumlizik a prérire, bepottyantja a mappáját, jojózik délutánig, visszamegy a mappájáért, és imádkozik, hogy még éjfél előtt hazaérjen.

És mi történik a mappákkal időközben? A felvételiztetők — ismerős tanárok állítása szerint — 30 másodperc alatt átlapozzák, és az első benyomás dönt. Egy átlagos felvételizőnek tehát a felvételiztető tanár figyelmének egy másodperce 333 forintjába kerül. Hogy mindeközben mi akadályozza meg, hogy a felvételiztető ne szórjon ki az első rostán egy istenáldotta tehetséget csak azért, mert éppen akkor önti le magát kávéval, vagy mert éppen akkor tetőzik a migréngörcse, arról nem szól a fáma. Arról sem szól, hogy hogyan lehet a mappák “szigorú” anonimizálását nem megkerülni azzal, hogy valaki megsúgja a tanárnak, a kiskutyás fotós mappa tuti nyerő, higgye el. Fogalmunk sincs, ebben a körben hogyan szűrhető ki, hogy egyesek mappáit ne egy professzionális fotós állítsa össze.

A második kör a felvételi beszélgetés. Ekkor bemegy az ember, és kérdezgetik a fotóiról, a feladatmegoldás koncepciójáról, meg amiről éppen eszükbe jut. Ha az ember jár előkészítőre, érdekes módon persze tudja, mik lesznek a kérdések, és arra mit kell válaszolni — vagyis azt gondolja, hogy tudja. A téma ugyanis olyan messze van mindentől, ami egzakt, hogy ismét csak nagyon messze vagyunk attól, hogy érdemi minőségbiztosításról beszélni lehessen. Jusson csak eszünkbe: migréngörcs, kiskutyás fotó stb, és nincs az az úristen, hogy tudjuk, miért buktattak meg vagy engedtek át bennünket. A beszélgetést nem pontozzák, nincsenek nyilvános szempontok — egy x van az ember kódja mellett másnap reggel a MOME honlapján a “megfelelt” vagy “nem felelt meg” rubrikában.

K. történetesen eddig jutott, jövőre újra megpróbálja majd, akkor már nem elvileg kizárt, hogy felvegyék, lévén másodszorra felvételiző és ősztől ismét felvételi előkészítős. Akkor talán az öt napos, harmadik fordulóig is eljut majd. Hogy az állami normatívából működő MOME-nak ki és miért hagyja, hogy mindenféle kontroll nélkül azt szórjon ki, akit csak akar, legyen a döntés hátterében hatodik érzék, korrupció vagy puszta szeszély, az teljesen rejtély. A MOME rektorát valamiért nyilvánvalóan nem izgatja, hogy nincs egy formális szempontrendszer, amely lehetővé tenné, hogy legalább a belső kontroll lehetősége meglegyen. A minisztérium meg örül a részsikereinek, például annak, hogy a 3+2 éves alapképzés-mesterképzés szerkezetet a művészeti felsőoktatásra is sikerült ráerőszakolnia. Ez volt a prioritás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.