A nagy félreértés
Élet és Irodalom, 2007. március 16.
Seres a magyar újságírás állapotáról
Méidablog, 2007. március 20.
Félreértés ne essék: újságíróként elismerem Seres László teljesítményét, ha felvetődik rá az igény, ígérem, nem mulasztom majd el a seggreesést az illető nagysága előtt. Újságolvasóként viszont elmondatom: Seres volt az első újságíró, akinek a nevét negatív kontextusban jegyeztem meg, akit egy arrogáns, intoleráns, csőlátásos alaknak tartok, aki soha nem volt és alighanem már nem is lesz hajlandó rá, hogy saját, vadliberalisztikus bozótjából képes legyen egy kicsit is messzire tekinteni, hogy saját, a kelleténél kissé talán torzabb normarendszerén kívül bármi mást is elismerjen.
Hivatkozott írását nem vagyok képes másképpen, csak totális értetlenséggel olvasni, pedig én egyetemi közegben dolgozom újságíróként, immáron nyolcadik éve — márpedig itt a nyomást ezerszeresen érzi az ember. Nagyon is sok szopás szükséges ahhoz, hogy az egyetemi vezetők megtanulják emberszámba venni az egyetemi újságírót, vagy ahhoz, hogy a lapot ne csak a wc-ben tudják rendeltetésszerűen használni. (Az emberséges kivételekért ezúton is köszönet.)
Mégis azt kérdzem magamtól, ugyan, mi a frászkarikára számított Seres László, amikor újságírónak ment? Azt gondolom, az újságírói szakmával kapcsolatos nehézségek egyidősek az újságírással. Seres úgy csinál, mintha ezek valami magyar unikumok lennének — holott persze erről nyilván szó sincs. Másrészről viszont nem győzöm ismét hüldezni azon, Seres milyen természetesnek veszi azt, hogy csak azért, mert az ember publikál valahol, neki többet szabad, mint másoknak.
Kezdve a végéről: a sajtóban írni bizony felelősség. Seres hőzöng egy sort pl. arról, hogy ha ő átveszi egy napilap értesülését, akkor előfordulhat, hogy rajta és csak rajta kérik számon az értesülést valóságtartalmát. Fuck. Seres szerint tehát ha ő belebújik valakinek a seggébe, aki elég befolyásos és erős ahhoz, hogy ne legyen egyszerű megbaszni valamilyen valótlan híresztelésért, akkor ő, a seggbebújó kis senki is sérthetetlen lesz. Elképesztő. Jómagam valahogy azt képzelném, hogy az újságírás nem csak értesülések másolásából, hanem azok leellenőrzéséből, megerősítéséből és újbóli megerősítéséből is áll. Saját információk gyűjtéséről nem is beszélve.
Seres másik rinyája, hogy az interjúalanyok veszik a bátorságot, hogy belefirkáljanak az ő szentséges tisztaságában bizonyára érinthetetlen interjúszövegébe. Miközben ő maga is elismeri — álságosan szerkesztési okokra hivatkozva — hogy az elmondott szöveget persze átírja, ha szükséges. Seres interpretációjában az interjú nem információk hiteles és első kézből való közlésére való lehetőség — sokkal inkább alkalom arra, hogy visszaélve az interjúszituációval, jól megszorongassuk az alany tökeit. Sok-sok interjú van a hátam mögött, de soha nem éreztem, hogy lehetőséget adni az alanynak arra, hogy azt és úgy mondhassa a lapban, amit gondol, az olvasó szemen köpése is lenne egyben.
Viszonylag hosszú a siránkozás a nyomásgyakorlásról is; megtudhatjuk, hogy van gazdasági hatalommal való fenyegetőzés meg joggal való visszaélés is, hah. De hát az ember, ha újságíró, alighanem már az iskolában számot vet azzal, hogy nyomást fognak gyakorolni rajta, hogy az érintettek, akiket éppen forró olajba készül mártogatni (vegyük a jobbik esetet, és tegyük fel, hogy megérdemelten), azok kapálózni, fenyegetőzni és perelni, magyarán védekezni fognak. Lehet, hogy eljön majd az idő, amikor a korrupt hivatalnokok a köztévé élő adásában rántják le saját magukról a leplet, a vállalatok a Millenáris Park színpadán folytatják majd a lobbitevékenységüket. Akkor viszont újságírásra sem lesz már szükség. Siránkozni meg lehet, talán kell is, csodálkozni már kevésbé érdemes.
A magam részéről a sajtó hazai szabadságával az égvilágon semmi bajom nincsen. Persze ez a szabadság csak bizonyos nehézségekkel érvényesíthető, de ezek a nehézségek szerény véleményem szerint a sajtó működésének természetéből adódik. “Hír az, amit valaki, valahol el akar titkolni — minden más csak hirdetés.” Seressel ellentétben még csak azt sem gondolom, hogy a magyar sajtó mélyrepülésben lenne — van itt minden, az egészen színvonalastól az ultraratyiig, csak választani kellene. Akinek pedig nem tetszik a sajtó állapota, változtasson rajta; a lehetőség nagyon is nyitva áll.