Kissé nehezen gyógyulnak a jobboldal véleményformálói. A Magyar Nemezt december 23-i számában Czakó Gábor arról számolt be: feljelentést tett azok ellen, akik a népszavazáson a “nem” irányába buzdítottak. Az elhangzott érveket – az eredetihez képest némiképp torzított formában – pedig közérdekű adatok hamisításának és terjesztésének állítja be.
Teljesen felesleges azon gondolkodni, hogy ez az esemény megtörtént-e vagy sem, hiszen a Legfelsőbb Bíróság általában nem tekinti feladatának, hogy infantilis bohóctréfákhoz asszisztáljon. Szerintem bőségesen elegendő annyit leszögezni: abban lapban, amelynek előfizetésére Orbán Viktor aláírt levélben szólította fel a választókat, egy politikai vélemény hangoztatását – egy nemzetközi egyezményre hivatkozva – bűncselekményként akarnak beállítani.
A Magyar Nemzet szemlátomást képtelen megemészetni, hogy a kisebbség oldalán állnak. Gondolkodásmódjuk, újságírási stílusuk, publicisztikáik kemény hangneme mind azáltal legitimálódik, hogy ők képviselik a magyar nemezetet; és amikor ennek a nemzetnek egy olyan ügyben kellene döntenie, amelyet a lap (és persze nem utolsósorban az a politikai párt, amelyikhez a lap ezer szállal kötődik) sorskérdésnek jelölt meg, a nemzet látványosan és félreérthetetlenül elutasítja a választ.
A különbség a Fidesz és a Magyar Nemzet között az, hogy az előbbi hivatásos politikusokból áll, akik tudják, hogy a népakarattal nem lehet szembemenni. A nép is meg tud sértődni, hihetetlenül sokáig tud duzzogni, és hihetetlenül nagy befolyása van ebben az országban. A népakarathoz tehát színtiszta pragmatizmusból és érdemes jó képet vágni – Orbán Viktor már a választások éjszakáján megtette ezt, és úgy döntött, visszatér a szociális demagógiához.
Ezúttal azonban a mindeddig abszolút lojális újságírók inkább egy mellékutcára kanyarodtak be. Számukra elfogadhatatlan, hogy ha már más vélemények is teret kaphatnak, ne az ő oldaluk legyen abszolút többségben. Hiszen önevidens tény, hogy rajtuk kívül senki más nem lehetett hivatott a nép valódi álláspontjának tolmácsolására; ha pedig valaki mégis megpróbálkozna ezzel, azt nyilvánvalóan sittre kell vágni, a szólásszszabadság nagyobb dicséretére. Ez a mentalitás viszont aligha alkalmas arra, hogy tömegeket nyerjen meg a magyar jobboldaliság ügyének támogatására.
Bezzeg amikor Bencsik Andrást sittelték volna le, nem véleményének, hanem egy tudatos hazugság hangoztatásáért, akkor a szólásszabadság szent volt és sérthetetlen. Talán nem ártana, ha a tisztelt urak és hölgyek tudatosítanák: szólásszabadságnak nem azt nevezik, amikor szabad a többséginek gondolt véleményt hangoztatni. Pláne, amikor az finoman szólva is kisebbségi.