Kevés mocskosabb bűncselekmény létezik a nemi erőszaknál — maga a jelenség, illetve társadalmi megítélése a maga komplexitásában pedig eklatáns példája annak, hogy miért nem túlzás azt gondolni, hogy a jelenlegi társadalom egyáltalán nem tekinti a nőket egyenrangúnak a férfiakkal. Az Amenesty International jelentése arra mutat rá, hogy Magyarország ebben is a nemzetközi elvárások mögött kullog, elmaradottságunk pedig kifejezetten suttyó jellegű.

A nemi erőszak áldozatának egyszerre sérül a teste és a pszichéje, emberi méltóságát különösen megalázó módon tiporják sárba, tökéletesen aljas és abszolút megalapozatlan indokkal. Nincs “megélhetési nemi erőszak”, felháborodásból elkövetett nemi erőszak se nagyon — erőszakos, a nőket tárgyaknak tekintő férfiak vannak, akik azt gondolják, hogy nekik mindent szabad. Elvárható lenne hát, hogy a törvény brutális szigorral sújtson le erre a bűncselekményre — a büntetőjognak mindkét aspektusára, az elrettentésre és a megtorlásra egyforma szükség lenne. Ehhez képest ami van, az egy, nem hogy a huszonegyedik, de a huszadik század második feléhez képest is elmaradott szemlélet.

Ősi tradíció persze, hogy a nőkre úgy tekintünk, mint a férfi vágyának tárgyára — nem autonóm, önmaguk felett rendelkezni jogosult személyekre, akik testi integritása szent és sérthetetlen, hanem egy megszerezni és birtokolni való vagyontárgyra. Amikor azt várjuk el egy nőtől, hogy alávetett szerepét fogadja el és csodálattal tekintsen a nagy és erős férfira, aki cserébe az imádatért és a kielégülésért eltartja és védelmezi a nőt, akkor voltaképpen a szexuális erőszak tudatalatti hátterét alapozzuk meg. Hiszen ha a kapcsolatban nem két egyenrangú fél van jelen, akkor a másik tökéletesen alávetett helyzetbe kerül.

Nyilván nem véletlen, hogy a pornófilmek többségében a nő kiszolgáló szerepben jelenik meg — a szexuális aktusban sokszor csak a férfi elégül ki, olyankor viszont oda és úgy élvez, hogy a nő alávetettsége az ejakuláció utolsó pillanatáig érezhető legyen: a nő arcára, mellére, testére. Tipikus záró képsor, hogy a (kielégületlen) nő hálás, alázatos arccal nyalogatja-kényezteti a (kielégült) férfi nemi szervét. A nő szerepe a szolgalelkű örömszerzés — sugallják nekünk a pornófilmek, de a férfimagazinok kihívóan feszítő modelljei is. A férfi pedig hálásan rejszol, és hálát ad a sorsnak, hogy ezúttal nem kell alkalmazkodnia, nem kell előjátékkal bíbelődnie; végre csak magával foglalkozhat. Pont, mint a nemi erőszak esetén.

Persze más a fantázia és más a valóság, csakhogy ebből a masszív kulturális hagyományból következik az is, hogy nemi erőszak esetén szinte törvényszerűen vetődik fel a nő felelősségének kérdése. Ahogy a tanulmány fogalmaz: a büntetőeljárás során nem a beleegyezés, hanem a tiltakozás meglétét vizsgálják; mintha azzal, aki nem tiltakozik, szabadon lehetne szexuális kapcsolatot létesíteni. Az igazságszolgáltatás joggyakorlata persze nyilván a közfelfogást tükrözi — és éppen ez a közfelfogás az, amelyik tág teret ad mondjuk a munkahelyi zaklatásoknak.

Holott valójában tökéletesen indifferensnek kellett lennie, hogy a nő miért viselkedik vagy öltözik kihívóan — önálló akarattal rendelkező emberi lény, akinek jogában áll a teste fölött rendelkeznie. Ha kihívóan akar öltözni, kihívóan öltözik; ha nem akar közösülni valakivel, akkor nem akar. Még akkor sem, ha a férjéről van szó.

Hát igen, valahányszor felvetődik a családon belüli erőszak kérdése, jobboldali körökből rendszeresen elhangzik a könnyekig meghatóan vadliberális mondat: az állam nem avatkozhat bele a magánéletbe. Óriási tévedés; az államnak kötelessége biztosítania állampolgárainak emberi méltósághoz való jogát; ha az állampolgár ilyen sérelemmel fordul a hatóságokhoz, akkor segíteni kell neki, legyen a gyanúsított ismerős vagy ismeretlen. Sőt: tekintettel arra, hogy egy nemi erőszakot elkövető férjjel a nő anyagi és pszichológiai kiszolgáltatottsága, a társadalmi környezet esetleges nyomása miatt jóval nehezebb vállalni a konfliktust, mint egy idegennel szemben, a törvénynek fokozott szigorral kell ügyelnie arra, hogy a családi élet csak akkor maradhasson magánügy, amíg azt mindkét fél így akarja.

Különösen durva az a tanulmányban olvasható idézet, amelyből kiderül, hogy a szexuális bűncselekményekre szakosodott rendőr a hozzá fordulók nyolcvanöt százalékát prostitáltnak tartja. És? Tudomásom szerint az Alkotmány a prostituáltak emberi méltóságát is garantálja. Ha valaki fél attól, hogy nem képes egy ilyen fizetett aktust a feljelentés későbbi veszélye nélkül lebonyolítani, inkább ne kurvázzon. A női méltóság is jobban jár így.