Nekem kábé az első tíz perc volt csalódás, de nem is azért, mert bármi érdemleges történt volna abban a tíz percben: ennyi időbe telt akklimatizálódnom. A Klónok háborújának koncepciója ugyanis szemlátomást nem az volt, hogy nosza, készüljön egy, az élő szereplősnél több nagyságrenddel kevesebb pénzből előállítható Star Wars folytatás. A film valójában egy kísérlet. Az első hat epizód lényegében nem volt más, mint a klasszikus tündérmesék toposzainak átültetése futurisztikus környezetbe, az létező leginnovatívabb filmes technológiákkal megvalósítva. A Klónok háborúja immáron csak mese, mese-médiumban megcsinálva, a modern rajzfilmek összes lazaságának és vizuális hagyományainak bevállalásával.

Ehhez a váltáshoz persze kétségkívül remek alap a fiatal Anakin Skywalker alakja, akit az előzményekben — nyilván, hogy minél masszívabb kontrasztot képezzen a sötéten macsó kegyetlenséggel férfias, fekete páncélos Darth Vaderrel — egy zabolátlan, megmosolyogtatóan kedves figuraként ismerhettünk meg. Aki jobb a jónál, kezdeményezőkészségével, tehetségével, vakmerőségével olykor-olykor még mesterén, a nagy (legalábbis nekünk, a Csillagok Háborúja: Egy új remény-en felnőtt rajongóknak nagy) Obi Wan Kenobin is képes felülemelkedni. A Klónok háborújának alapötlete így elég természetes módon adja magát: nosza, adjunk a fiatal Anakinnak egy még nála is zabolátlanabb és vakmerőbb tanítványt (Jedi-zsargonban: padawant), hadd tanulja meg az ifjú Skywalker, hogy nem azért jöttünk a világra, hogy kizárólag az örömöknek éljünk. Ashoka, a piros bőrű, gigantikus, rajzfilmbambi-szemű jedipalánta bőven tesz erről, néha határozottan Tom és Jerrys kivitelű akciókban.

A film vegyes fogadtatása (hogy mennyire vegyes, arról remek áttekintést ad az IMDB összeállítása) persze nyilván annak köszönhető, hogy az eltelt három évtizedek alatt a Star Wars rajongótábora is erősen diverzifikálódott. Mert hát persze kár tagadni, hogy az első három rész a legeslegjobb értelemben vett ponyva volt, elsősorban olyan kissrácoknak és kiscsajoknak, akik szeretik, ha egy filmben jó sok lézerfegyver van. Mára a rajongótábor felnőtt, és tetemes részük szívesen nosztalgiázna egy cseppet, de szívesen venné, ha az újabb epizódokban több dráma, művészi mélység vagy egyszerűen csak némileg több csavar lenne. Ehhez képest most itt egy rajzfilm, húzósan stilizált figurákkal, egyszerű dialógusokkal, Anakin Skywalker gigantikus darazsakon röpköd, a megmentendő célpont egy büdös, nyálkás, de aranyos hutt lárva, és még nagy csavarok sincsenek a történetben, hiszen a főbb szereplők majdnem mindegyikéről napra pontosan tudjuk már, hogy mikor és hogyan fog meghalni. Akciófilm-szempontból egy-két értékelhető jelenet van mindössze (toronymagasan kiemelkedik az egy több száz méter magas, függőleges sziklafal tetején levő kolostor ostroma, illetve Ashoka utolsó párbaja még ezek közül is messze kiemelkedik).

Mindez nyilván nem menne el, maximum egy százhuszonhatod rangú rajzfilmnek a tévében, ha nem magasodna mögötte a Star Wars-mitológia gigantikus monolitja. Ugyanakkor maga a sztori semmivel sem nyújt kevesebbet, mind mondjuk az 1977-ben bemutatott Új remény, ahol van a fiatal Luke Skywalker, megtanul kardozni, aztán megszabadítanak egy hercegnőt egy csúnya és büdös börtönből, végül jól szétbombáznak egy hold nagyságú űrállomást. Azt a sztorit az egyediség és a látvány adja el. Ezt pedig az, hogy kaptunk egy új darabot az összképtől; milyen is volt az, amikor Anakin még a jó oldalán harcolt a Klónok Háborújában. A fókusz az abszolút rajongókon és a gyerekeken. Ha azt vesszük, hogy már Lego Star Wars is van, akkor ez nekem egyáltalán nem tűnik egy rossz vagy tisztességtelen üzletnek.