Ami tetszik nekem Gyurcsány Ferenc héten adott interjúiban, hogy a realitásérzéket sem nélkülözik. Ami a magyar politikai közbeszédből kínosan hiányzik, az éppen ez: az elképzelések összehasonlítása a megvalósíthatósággal. Sok mindent lehet akarni, de csinálni csak azt lehet, amit lehet. Amit nem lehet, azt akkor sem lehet, ha az szerepelt a Magyar Szocialista Párt programjában, vagy sarokköve a Szabad Demokraták Szövetsége identitásának. Ideig-óráig lehet ugyan azzal kísérletezni, hogy az ember erőből átnyomja az elképzeléseit — de ez nem csak akkor nem vezet sehová, ha Orbán Viktor megszavaztatja erről a magyar népet. Amúgy sem vezet, csak éppen kevésbé látványosan: nem a nép, hanem a következő ciklus veri szét bürokratikus alapossággal, amit az előzőben felépítettek. Éppen ezért akkora az elmaradásunk strukturális reformokban, amekkora.

Azt persze nyilván nem lehet megjósolni, hogy a most még csak körvonalazódó elképezlésekből mi fog megvalósulni és mi nem. Számomra mindenesetre ezek a tervek egyelőre nem tűnnek megvalósíthatatlannak, és bődületes hülyeségnek sem. A magán-egészségügyi szolgáltatók bevonása az állami szolgáltatásba például kifejezetten jó ötletnek tűnik. Megfizethetővé-teszi a magán-egészségügyet, teret nyit az öngondoskodásnak, több pénzt hagy az állami egészség-biztosító kasszájában (mivel a térítés nem teljes, illetve a hotelszolgáltatásra nem vonatkozik). Ráadásul még az állami kapacitásokat is kíméli, ami talán szintén nem egy elhanyagolható tétel. Ha nem is olyan radikális a váltás, mint amilyen lehetett volna, mégis egy lépés a megfelelő irányba. A tandíjas ötlet már egy kicsit sikamlósabb. Első blikkre feltűnhet mindenkinek, hogy ebben a rendszerben, aki elég tehetséges, élete végéig ingyen járhat egyetemre. Akkor is, ha részéről ez csak egy hobbi, akkor is, ha a nyolcadik diplomájának már nincs társadalmi hasznossága, és persze akkor is, ha bőven megengedhetné magának az ingyenes felsőoktatást. És persze ab start hátrannyal indulnak majd azok, akik nem a (javarészt fővárosi) elitgimnáziumokba jártak — bár ez utóbbi hátrányt megfelelő juttatási rendszerrel még lehetne kompenzálni.

Rengeteg múlik persze azon, hogyan reagál majd ezekre a javaslatokra a kvázi-koalíciós partner. Mondhatnak nemet, de akkor nagy kérdés, hogy mire lesz módjuk igent mondani. Nekik ugyanis aztán valóban húsba vágó érdekük, hogy a szó klasszikus értelmében vett konstruktív ellenzék legyenek, akiknek a nevéhez sok eredményes kompromisszum köthető. Már ha van értelme egyáltalán az SZDSZ ellenzéki szerepvállalásának — túl azon, hogy megmutatták, hogy ők még a miniszteri bársonyszékekből is hajlandóak felállni a nagy büdös semmiért.

Amennyiben valóban átmennek ezek és ezekhez hasonló elképzelések az Országgyűlésen, A Fidesz-KDNP adott esetben akár még azon is kaphatja magát, hogy új stratégiát kell kidolgoznia. Ezeket az ötleteket ugyanis nem lehetne csak úgy lenépszavazatni. Itt a társadalom egészen széles rétegeinek lenne kézzelfogható érdeke a kormány által előterjesztett intézkedések megvalósulása, a hátrányok viszont jóval közvetettebbek. Az a középosztály, amely most gyűlölettől fröcsögve, kéjes örömmel szavazta le ezeket a jelentéktelen összegű díjakat, alighanem kevésbé lenne lelkes, ha azt kérdeznék tőle: egyetért-e Ön azzal, hogy a jövőben ne vehesse kedvezményes áron igénybe az akár emberhez méltó színvonalat is biztosítani képes magán-egészségügyet?

Egyelőre tehát van remény arra, hogy a politika intézménye nem kerül felfüggesztésre az elkövetkezendő két évben. Ahogy egy nagy államférfi, Harrach Péter mondta volt: bízzunk Istenben és tartsuk szárazon a puskaport.