A magam részéről már az Oltári vőlegényben is undorítónak tartottam, hogy a nőket mindenáron házasodni akaró, törtető kreténeknek állítják be, akinek semmilyen húspiaci megaláztatás nem drága, ha valakit oltár elé lehet rángatni. Ráadásul ott még egy rakás pénzt is meg kell szerezni, szóval ott még a nők kilóra megvehetőségét is behozták a képbe, csak úgy a teljesség kedvéért. A kabalapasiban a nők valóban a hosszú távú, romantikus kapcsolatra gyúrnak — csak éppen mindenáron.

Pedig a film nem indul rosszul, kiskamaszok játsszák azt, hogy értenek a szexhez, főhősünkre egy sátánista kiscsaj cuppan rá. A visszautasításért cserébe bosszúból jól átokkal sújtja a srácot, mely szerint, ha éppen övé lenne egy nő, akkor az az utána következő pasiban találja meg az igazit.

Sok minden érdekeset ki lehetett volna kerekíteni ebből a sztoriból, de végül csak az sült ki belőle, hogy még a bombanők sem képesek maguknak hosszú távú kapcsolatot találni, csak ha előtte kefélnek a csodapasival, aki ezért cserébe nyugodtan kezelheti az egész női nemet szexuális objektumként. Hát hiába. A nők már csak ilyenek. Ahelyett, hogy szállnának virágról világra, kefélnének nagy gondtalanul és élveznék az életet, hosszú távú kapcsolatot, kötődést, megértést és egyéb hasonló baromságot akarnak maguknak. Ahhoz természetesen sem eszük, sem türelmük, hogy a szokásos módon, lassan építkezve találjanak maguknak párt. Teljesen magától értetődő, hogy ha egy nő akar magának valamit, akkor azt csak a mellével és a vaginájával képes megszerezni.

A képlet persze nem mindig ilyen egyszerű, a rendező tesz egy-két bágyadtabb kísérletet arra, hogy valami romantika is legyen a sztoriban (az olyan egetverő perverziók mellett, mint a grapefruitbaszás). Charlie-nak hogy, hogy nem, elege lesz a tartalmatlan kamatyolásból, talál is magának egy csajszit, aki nem akar az első randin aláfeküdni. Vacsiznak, fagyiznak, aztán kábé ennyi is, Cam a harmadik randi után már nem tud ellenállni a férfiúi varázsnak, vonaglani majd nyomulni kezd. A főhős — kizárólag speciális helyzetéből adódóan — persze ellenáll egy darabig, kőkemény két hétig csak dumcsi van meg romantika, de aztán már adni kell valamit a nőnek, ugyanis egyszerűen nem bírja tovább farok nélkül.

A befejezés lapos és szánalmas, aztán, mire a különösen undorító stáblistáig eljutunk, már elegünk is van az egészből.