Ecót eddig én még csak regényei alapján ismertem; mind a Rózsa neve, mind a Foucault-inga, mind a Baudolino meghatározó volt számomra a maga módján. A Gyufalevelek — a fülszöveg lényegében kizárólag a cím fordítási módszertanáról szól, e helyütt most nem mennénk bele — Eco kilencvenes években írt publicisztikáiból válogat.

A könyv természetesen remek olvasmány — Eco nagy író, eredeti gondolkodó, széles látókörű értelmiségi; ezek után nyilván nem jelent számára nehézséget, hogy néhány ezer karakterben is minőségi írásokat produkáljon a legkülönbözőbb témákban. Igazán érdekes azonban az, ha megnézzük: mi az, ami tíz-tizenöt év után is aktuális, és mi az, amin kifogott az idő.

Ha ezt az összehasonlítást megtesszük, kiderül: Eco amolyan régi vágású értelmiségi. Precízen, magabiztosan és mindenképpen elgondolkodtatóan képes állást foglalni a politically correct közbeszédről, az újságírásról, politikáról vagy mondjuk a klónozás etikai kérdéseiről. Nyilván nem nehéz ez neki, mert látszólag csípőből idézi az irodalom és a társadalom-elméletek nagy klasszikusait, maga is szerves és egyáltalán nem jelentéktelen része az olasz kulturális közéletnek.

Ugyanakkor amit az Internetről, a modern számítástechnikai kultúráról, annak jövőjéről írt, azon már inkább csak mosolyogni lehet, de így visszagondolva, ezek az elképzelések már 1996-ban sem feltétlenül számítottak telitalálatnak. Persze tévedni nem bűn. Eco kísérletet tett arra, hogy elemezzen egy új helyzetet, amely nyilvánvalóan egy új kor hajnalát jelentette. Tévedése inkább azt jelzi: ebben a technológiába valószínűleg születni kellett, hogy az ember megérthesse.

Eco száraz humora viszont alighanem tényleg időtálló. Ahol szellemes volt tíz éve, ott még ma is szellemes maradt — írásain nem csak mosolyogni, de olykor hangosan röhögni is lehet. Talán ez a legmegdönthetetlenebb érv szellemi nagysága mellett.