Totálisan megértem, hogy Mikola István tök hülye. Azt nem értem, hogyan várhatja bárki is a Fideszben, hogy az emberek majd beveszik, amit összehadovál. Mikola István asztalára — nem viccelek, nem túlzok, ezt mondta — “odafújt a szél” egy sajtfecnit. Szegény, szerencsétlen, “információtól elzárt” képviselőcske abból főz, amilye van neki. Ha éppen egy szerző, aláírás nélküli, nevesíthetetlen forrásból származó papírdarabból, hát akkor abból. Hogy miért kell nekem elhinnem, hogy a dokumentumot nem a Fidesz sajtóosztályán állították elő, hanem valóban sötétben bujkáló ellenforradalmár-népnyúzó terrorista-profitéhes hiéna biztosítók szellemi terméke, arra a sajtótájékoztató alapján Mikola István szavahihetősége a garancia. Asszem, ha így megy ez tovább, régen rossz a Fidesz kommunikációs stratégiájának. (A teljesség kevéért jegyezzük meg, hogy az Egészségügyi Minisztérium nem tud a dokumentumról, hacsak azóta nekik is be nem fújta a szél az ablakukon.)

Könnyen lehet persze, hogy Mikola papa nem a megjelent újságíróknak tartotta a sajtótájékoztatót, hanem az egészségügyben érdekelt üzleti partnereknek. Így még egyszer ki lehetett nyilvánítani, hogy bizony, a Fidesz jogászai már kiesztergálták azt az acél-vanádium ötvözetből készült dorongot, amivel Mikolaék, kormányra kerülésük esetén péppé vernek majd mindenkit, aki be merte fektetni a mocskos pénzét az egészségügybe. A valóban kissé ólomkatona-habitusú egészségpolitikus harci kedve hangsúlyosan nem függ az eredményektől. Akármilyen fejlesztések jöjjenek is létre, akármilyen eredményeket is tudjanak majd felmutatni, a magyar betegeknek csak úgy és csak abban a rendben lehet jó, ahogy azt Mikola István megálmodta. Mert hát akármit is mondjon Mikola, a magyar állampolgárok tetemes része jelenleg is önként és dalolva önti a tízmilliárdokat az egészségügybe. A gond alighanem az, hogy a megfogalmazott üzleti modell nem felel meg a Fidesz lobbistáinak, akik máshogy és valószínűleg többet terveztek kaszálni ezen a dolgon. Ilyenkor szokás előrelökni egy szikrázó szemű hazafit a már említett doronggal a kezében.

A másik alkalom, amikor az ember véresre döngöli az öklét az asztalra fújt papírdarabokon, amikor már semmi más nem számít, csak a kormány munkájának szabotálása. Eddig lehetett bízni abban, hogy majd a kormányoldal elképzeléseit úgyis szétviszik a belső ellentétek. Most, hogy nem viszik, el lehet kezdeni fenyegetőzni, hátha majd így sikerül zátonyra futtatni a kormány törekvéseit. Hogy a legitim magyar kormány üzleti partnereinek zsarolásos megfélemlítése mennyiben szolgálja a polgárok érdekeit, vagy egyáltalán, miért elfogadható ez bárhol egy banánköztársaságon kívül, nem világos. (Én azért persze tudom, mit gondoljak egy olyan kormányzati szereplésre készülő pártról, amelyik a választások előtt három évvel kinyilvánítja: márpedig ami őket illeti, nincs olyan, hogy jogállam.)

A történethez üde színfoltot szolgáltat D. Horváth Gábor Liberális diktatúra című kötelező gyakorlata a mai Magyar Nemzetben. Ebben a szerző érvek helyett a gépkocsi-biztosítás analógiáját húzza rá az egészségügyi reformra. Megtudhatjuk, hogy (ott is) a rendszerváltás előtt volt az aranykor. Ilyenkor a benzinbe volt építve a kötelező biztosítás, ergo nem számított, ki hány embert gázol halálra és hány autót tör totálkárosra, mindenki egyenlő volt a jognak asztalánál és ugyanannyit fizetett. Persze aki többet vezetett, többet fizetett, ami szintén extrém igazságos volt, hiszen (a szerző szerint) nyilvánvaló, hogy csak és kizárólag a levezetett kilométerek számától függ az okozott balesetek száma. Végezetül, az érvek non plus ultrájaként megtudhatjuk, hogy “a Trabant legalább akkora kárt képes okozni, mint az utóbbi [a Mercedes — Trychydts], a gyakorlat ráadásul azt mutatja, hogy általában nagyobbat is okoz”.

Kábé ezen az értelmi színvonalon van ma a jobboldal érvelési apparátusa. Az ablakokat a változékony időjárás miatt kérjük csukva tartani, nehogy aztán megint befújjon a szél valami szupertitkos nemzetrontó dokumentumot.