Nem piaci és nem kudarc

A magyar demokrácia mint piaci kudarc
w.blog.hu, Tóta W. Árpád, 2007. október 2.

Tóta W. Árpád a piaci mechanizmus megszállottja, és most is azt forszírozza, hogy élénkítsük csak a politikai versenyt, mert itt új pártra, új elitre lenne szükség. Hasonlata az egymással versengő Ladáról meg Wartburgról azért különösen szerencsés, mert remekül példázza, hogy a szerző mennyire nem érti, hogyan működik a politika.

A politika azért nem működhet a szokásos piaci mechanizmusok mentén, mert túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy így legyen. Példának okáért, nem az a helyzet, hogy ha az MSZP 194 helyet szerez a (hipotetikus és jelen esetben kétpárti) Parlamentben, a Fidesz pedig 184-at, akkor úgy osztoznak a piacon, ahogy mondjuk azt a Philips és a Samsung tenné hasonló helyzetben. Nem a Fidesz adná a miniszterek majdnem felét, nem fele-fele arányban érvényesülne a Fidesz és az MSZP befolyása a törvényalkotásban. A feles törvények jó eséllyel mennének az MSZP elképzelése szerint, időnként esetleg teret engedve a baromi konstruktív ellenzékiségnek, a kétharmados törvényekben meg lenne egyeztetés. A rendeletek kiadása pedig egyenesen az MSZP-s kormány monopóliuma lenne.

Abban is elég jelentékeny mértékben különbözik a hagyományos és a politikai “piac”, hogy itt a választónak nincs módja (szerencsére) pillanatnyi igényei szerint korrigálni. A hatalomgyakorlás ugyanis — szemben az mp3-lejátszó iparral — komoly felelősséget is jelent, ez pedig egy rakás népszerűtlen intézkedést követel, még politikai békeidőben is. Adót kell szedni, szankciókat kell alkalmazni, hatósági jogköröket kell gyakorolni stb. Mindez egy olyan bonyolult fogalmi-, érték- és érdekhálóban történik, amit az átlagember nem nagyon lát át, ezért sémák alkalmazásával próbálja meg leegyszerűsíteni magának a helyzetet. És ezzel el is értünk a valódi, elvi jelentőségű problémához.

A politikai erőtér, most, ha tetszik, ha nem, definiálva van bizonyos fogalmi keretek között. Kérdés, hogy honnan jöhetne új politikai elit, amikor ma a társadalom erre alkalmas része már ugyancsak definiálta magát ezen erővonalak mentén — de ami még fontosabb, alapesetben az “új elitet” is a meglevő politikai szókinccsel próbálnák definiálni a választók. Megpróbálnák kideríteni (pl. a sajtó), hogy ki hová tartozik, kinek az érdekeit képviseli valójában, melyik párt értékrendjéhez hogyan viszonyul az új politikai formáció. Ezeket a fogalmi kereteket széttörni csak iszonyatos nehézségek árán lehet, hiszen nem csak szimbolikusan, de ténylegesen is tartozunk valahová. Én például 29 éves vagyok, de dolgoztam már fideszes minisztérium háttérintézményének, hosszú ideig láttam el közéleti tevékenységet az egyetemen, nyilván vannak szüleim is, akiknek, viszonylag magas pozícióban levő értelmiségiekként, szintén kellett már érintkezniük (szakmai alapon) az utolsó három ciklus valamennyi kormányzatával, nagyszüleim között ÁVO-s és az állambiztonság által politikai okokból elhurcolt orvos is van. Bőven van tehát sablon, amit rám lehet húzni.

A foglami keretek radikális átdefiniálásához nem csak sok pénz, de gigantikus apparátus és nem utolsósorban társadalmi támogatottság is kellene. Az új elitnek úgy kellene átformálnia a közbeszédet, hogy csinálni még semmit sem tud, csakis beszélni. Se garanciát vállalni, se referenciát felmutatni nem tudna arra, hogy elképzelései helyesek és megvalósíthatóak — ráadásul nem egy statikus, hanem egy dinamikus külső makrogazdasági környezetben.

Ha valóban új politikai elitet emelnénk hatalomba, akkor az ország irányítását valójában tapasztalatlan emberekre bíznánk, akikről fogalmunk sincs, hogy végül hová fogják magukat pozicionálni a társadalmi erőtérben. Mert hát egy kormányzati pozícióban levő párt egyszerűen nem teheti meg, hogy kormányon csak a választóival foglalkozik: a kormány az egész országot kormányozza, az ellenzéki szavazókért is száz százalékos felelősséggel tartozik. Ők is fognak pályázni támogatásért, ők is fognak lobbizni a Parlamentben, ők is részt vesznek majd a társadalmi vitákban, az ő érdekképviseleti szerveikkel is tárgyalni kell majd — hogy csak a teljesen legális érdekképviseleti lehetőségekből válogassunk. Új politikai elitre szavazni ezért elég kockázatos befektetés lenne, ami abszolút nem biztos, hogy megtérülne.

Meg hát honnan is venné ez az új elit azt az értelmiségi apparátust, ami nélkül nincs hatékony politikacsinálás Akik már vannak valahol, azok már vannak valahol, átcsábításukkal rögtön fennállna a kockázat, hogy hozzák magukkal a régi reflexeket és régi a érdekkört, akiből elvben elegünk van. Aki meg független, az többnyire abból él, hogy független, vagy köze nincs a politikához. És most komolyan: valóban tapasztatlan, a politikai döntéshozatal alapjaival sem tisztában levő, full laikus minisztereket, államtitkárokat, frakcióvezetőket, bizottsági elnököket és alelnököket akarunk a hatalomba? Akikről aztán végleg gőzünk sincs, mi lesz velük három év múlva? Én nem.

A magam részéről nem osztom Tóta W. rendszeresen előjövő, hagymázas, apokaliptikus delíriumait arról, hogy az ország a totális politikai csőd dagványában haldoklik már évtizedek óta, és hacsak nem fordulunk a Tóta W. által fújt passzátszél irányába, az agónia még évtizedekig fennmarad. Nekem a magyar politikai elit, Orbánostól, Gyurcsányostól, Ujhelyi Istvánostól és Pelczné Gál Ildikóstól, Kóka Jánosostól és Dávid Ibolyástul, úgy, ahogy van, tulajdonképpen megfelel. Nem tiszta és harmatos mennyország, persze, de a politika, a kényszerű kompromisszum, a rengeteg hatalom és az iszonyatos felelősség világa még nálunk boldogabb helyeken sem finoman parfümözött, gondosan politúrozott, csöndes értelmiségi klub. Nálunk egy kicsit koszosabb és büdösebb, mint máshol, de ha mást nem, az elmúlt tizenöt év számomra azt egyértelműen bebizonyította: formálható, alakítható, változtatható, és eddig, mintegy bónuszként, még az államcsődöt is sikerült elkerülni.

Vállon veregethetjük magunkat és a politikai elitet egyaránt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.