Természetesen vérzik a szívem a magyar sertéstartókért, de azért azt gondolom, ha kapitalizmus van, akkor kapitalizmus van — és nem abban az értelemben, hogy amikor valakiknek az a kedvezőbb, akkor az ő kedvükért kialakítunk egy kis mikrokommunizmust.

“Ide nekünk olcsón az intervenciós kukoricát” — harsogják. Fizetni persze nem tudnak érte, maximum egy kicsit kevesebbet, mint amennyiért más megvenné. Hja kérem, ezt hívják kereslet-kínálati viszonynak. Mert hát ugye hogy kerül a kukorica egyáltalán az államhoz? Van a kukoricatermelő, termeli a kukoricát, amiből, ha annyi van, vagy annyiért, hogy az már nem kell a disznótartóknak, a kukorica-konzervgyáraknak, meg a kukoricagyűjtőknek, akkor az állam, hogy megmentse az összeomlástól a kukoricagyártókat, megveszi tőlük a készleteket egy fix áron. Nevezzük ezt x-nek. X kb. az a mani, ami alatt, ha a kukoricagyáros eladja a kukoricát, akkor ugyancsak tönkremegy, csak egy kicsit szolidabban, mintha az egész a nyakára rohad. Ezzel persze az állam azt is megakadályozza, hogy a cúf, gonosz kukoricakonzervgyár x alatt vásárolhasson kukoricát, ha mondjuk túlkínálat van, lényegében arra versenyeztetve a termelőket, hogy melyikük akar egy kicsit kevésbé csődbe menni.

Persze, ha aztán akkor, amikor nem eladni, hanem venni akarják a kukoricát, és történetesen nincs elég, akkor az állam elkezdi eladni ezeket a készleteket. Részben, hogy mindenkinek legyen takarmánya, ennivalója, kenyere, puliszkája; részben meg hogy az árak ne kússzanak az égbe. Kínálatot teremtenek; ha sok-sok tonna tengerivel több van a piacon, akkor nyilván olcsóbb lesz az ára, mintha minden szemért lázas licitálás folyna.

Hol jönnek a képbe a sertéstartók? A kukorica ugye nem a csapból jön, hanem felnő, aztán learatják; a készletek tehát nem folyamatosan termelődnek, azt előre kell megvásárolni, szerződésekkel lekötni estébé; vagy ha nem, hát lehet imádkozni, hogy legyenek kedvezőek a piaci viszonyok, amikor mi akarunk venni. Ha a Hájas Tóni szemfüles sertéstermelő bebattyog Kukoricabajszú Jakabhoz, és aszongya neki, figyi Jakabkám, a disznajaimnak kell a zaba, fizetek neked y pízt, majd, ha megterem a tengeri, lécci, nekem szállíccsá’ ennyit meg ennyit, akkor írnak egy szerződést, és amikor beérik a cucc, akkor Hájas Tóni y pénzért megveszi a takarmányt a cocáknak. Y persze értelmszerűen nagyobb kell, hogy legyen, mint x, mert ha kisebb, Kukoricabajszú Jakab azt mondja; édes Tónikám, elmész te a malacaid faszára, akkor inkább eladom az államnak a tengerit, nem fogsz te itt rajtam vérszívni.

Persze, ha kukorica-túltermelés van, akkor Tónikánk megszippantotta, hiszen rajta kívül mindenki x közeli értéken veszi a kukoricát, a maradékot meg az állam, hiszen ki az a hülye, aki sokat fizet valmiért, amiben térdig gázolunk. Csak éppen most a másik irányból van szopó: szar volt a nyár, lerohadt a kukorica, ami meg megmaradt, azt kapkodják szanaszéjjel. Már az állam is adja el a kukoricát, csak hogy egy kicsit lenyomja az árakat.

A sertéstermelők meg most azért kúsznak, hogy hadd kapják egy kicsit olcsóbban, mint amennyit ér a cucc (az állam által gerjesztett kereslet miatt lenyomott áron). Anno arra bazíroztak, hogy majd ők lesznek a janik, a pöcs kis kukoricatermelők meg majd eladják nekik a kukoricát occsóé’, hogy nekik, a sertéstermelőknek, annyival nagyobb profitjuk legyen. Ergo: az állam vállalja át helyettük annak a költségét, hogy anno derogált nekik egy kicsit kockáztatni. Most a rossz oldalán állnak a böllérszéknek, és nem értik, hogy mi van. Tetszett volna időben kukoricát vásárolni.