Nyilván én vagyok az ultrakonzervatív, megcsontosodott dinoszaurusz, de ha múzeumba megyek, akkor tudat alatt mindig az csöndes, hangulatos környezetet vízionálok, ahol el tudok mélyedni a műtárgyakban, magamba tudok szívni egy kis atmoszférát. Hát ez most nem jött be.

A tatárjárásról szóló kiállításon például minden gyerek megkongatja a kongatás céljából felállított harangot (naná, majd nem). A rendezők pedig nem akartak felemás munkát végezni, így egy különösen ércesen szóló, bazi hangos darabot állítottak ki, amivel vész esetén tényleg fel lehetne lármázni a hatodik határt is. Mivel a kis terem összesen nincs száz négyzetméter, így a hatás elementáris. A kakofóniát tovább növeli két, folyamatosan bömbölő rajzfilm — az egyik csak úgy az alapfeelinget adja meg, a másikon a muhi csatát követhetjük nyomon. Egy szuggesszív hangú narrátor darálja folyamatosan valamelyik korabeli krónika szövegét, közben a széles képernyőn állóképek váltogatják egymást, az egész alig van harminc perc, de szerencsére, ha vége van, kezdődik előről. Ebben a légkörben egy kicsit nehéz a kísérő szövegeket olvasgatni, a kiállított anyagra koncentrálni, ráadásul az sem túlzottan informatív. Többet nyújt, mint egy történelemkönyv, de jóval kevesebbet, mint amit egy múzeum nyújthatna. Rendesen is be lehetne mutatni a tatár és a magyar seregek fegyverzetét, össze lehetett volna rakni pár terepasztalt vagy világítós térképet, amit a kölykök nyilván szívesen nyomkodnának (addig se harangoznának). Megelégelve a stresszt, menekülök a második emeletre, a Mongol Birodalom történetét megtekintendő. Lift persze nincs, vagyis van, de csak a személyzetnek — remek, látogató-barát megoldás, amely maximálisan arányban áll a 2000 forintos jeggyel. Még jó, hogy nem hetven éves, kultúrára vágyó hölgy vagyok.

Ez sem egy akkora durranás, mint lehetne. Tekintettel arra, hogy alapból kábé annyit tudok a mongolokról, hogy jurtában laktak, miattuk építették fel a Nagy Falat, ugyanakkor ettől függetlenül sikerült meghódítaniuk Kínát, sikerül új tudással gazdagodnom — azt viszont, nem állíthatnám, hogy lett egy koherens és egységes képem a témáról. Rengeteg információ rendundáns, ugyanakkor a magyarázó feliratok egyáltalán nem emelik ki a lényeget. Nem is derül ki, hogy a kiállításnak mi lenne a logikus bejárási rendje; néhány terem anyaga pedig kifejezetten sablonos és sekélyes. A mongol buddhizmust például javarészt Buddha-szobrok sokaságával próbálják megértetni az emberrel, holott az aztán ez tényleg egy olyan vallás, aminek helyi sajátosságait remekül lehetne magyarázni és illusztrálni.

Ennél talán csak a modern Mongóliát bemutató rész szörnyűbb, amit végig sem tudok nézni, mert az agyamra megy a falra vetített képek alatt, nyilván hangulatfestő jelleggel szóló, non-stop nyenyerézés.