El kell felejtenem ezt a filmet minél hamarabb, de előbb meg kell róla írnom a cikket, hogy minél többen megnézzék. Utáltam ezt a filmet, miközben néztem, mégis sokkal többet adott azoknál a filmeknél, amiket nagyon szerettem. Igazság szerint ezt a filmet sosem lett volna szabad elkészíteni, de mindenkinek meg kellene néznie.

Mi a szerelem? Eléggé szereted akit szeretsz? Dan szereti Candy-t. Minden gyönyört megoszt vele. A heroint is. Két szerelmes, akik nem tudnak egymás nélkül élni. És lassan úgy tűnik, heroin nélkül sem.

Figyelem, nem drogfilmről van szó. Ez nem a Trainspotting ausztrál köntösbe bújtatva, de mégcsak nem is a Torta romantikus változata. Ez a film kőkemény. Ez a film arról szól, hogy mi az szeretni. A moziból kijövet egyfolytában ezt kérdeztem magamtól: eléggé szeretem a páromat?

Olykor nagyon dühös vagyok egy filmre, miközben nézem. Mert szemét. Mert aljas. Mert gonosz. Mert hipót önt a szemeimbe és forró ómot a fülembe. Egyesek szerint ez a szórakozás, mások szerint az ilyen filmek “elgondolkodtatóak”. Hát, én nem akarok ezen a filmen gondolkodni. Elég volt éreznem, ahogy lesújt az állkapcsomra a légkalapács és a szívem kihagy, nincs ezen mit gondolkodni, nincs ezen mit újra átélni. Át kell esni rajta, aztán el kell felejteni.

Hogy miért vagyok dühös egyes filmekre? Mert lelki drámát ígérnek, aztán fizikai borzalmat mutatnak. De sokan nem értik, hogy ez csak eszköz, ez csak hordozó, ez csak kehely. Ha a Caché c. filmre azt mondanám, hogy remekmű, hogy “jó film”, akkor valószínűleg igazat mondanék, miközben az is eléggé súlyos hatással van a nézőre. De ez nem. Ez nem az. A Candy nem jó film. A Candy nem az a kategória, hogy el lehetne intézni azzal, hogy jó-e. A Candy-re azt mondani, hogy jó, olyan mint hívőként azt ismételgetni, hogy “Isten létezik.” Mit akarunk vele bebizonyítani? Azt, hogy nem rossz? Több annál. Több mint jó. És itt most nem a szuperlatívuszokról van szó, hanem arról, hogy meg sem próbál jó film lenni. Nem ez a dolga. A színészek úgy játszanak, mintha mindezt már tényleg átélték volna, az operatőr úgy fényképez, hogy a film gyönyörű, de nem gyönyörködtet, egyszerűen csak van, mint az őserdő fái, vagy ezesetben inkább mint a mindent elsöprő árhullám, a vulkánkitörés. Más esetben természetfotósok másznak meg megmászhatatlan hegyeket a látványért, ezesetben elegendő egyetlen jegyet venni, és a látvány, ami valóban “jó”, mégiscsak mellékes lesz.

És hogy mi lesz fontos? A légkalapács, a szerelem, és… amit képtelen vagyok annyira jól megfogalmazni, hogy pusztán halovány árnyéka legyen a film hatásának. A keresztények már megfogalmazták: az ember küzdelme Istennel, az ember küzdelme Sátánnal, az ember küzdelme emberrel.

Ne feledjétek: utálom ezt a filmet. Utálom azért, amit tett velem, és ti is utálni fogjátok, ha megnézitek, miközben hálávalfogtok tartozni neki.

(algi)