Túl azon, hogy én sem értem, miért kell reklámokat fotókon ábrázolni, ami még eszembe jutott a kiállítás megtekintése után, hogy még ebben a kiállítási térben is lehetett volna sokkal masszívabb anyagot prezentálni.

Reklámot fotózni elsősorban akkor van értelme, ha a környezet ténylegesen hozzáad valamit a témához. Az itt kiállított fotók többsége nem ilyen. Nem igazán sokkoló sem a környezet, sem a közönség, amiben, aminek ezek a tárgyiasított nők ki vannak téve. Semmit nem ad hozzá egy Intimissimi plakátról alkotott véleményemhez, hogy az adott fotón éppen az utcán és nem mondjuk a West Endben láthatom. Amit el tudok képzelni magyarázatként, hogy így, fotókiállításként problémamentesen kiállíthatók a reklámok, míg ha az eredetiket szerezték volna be, akkor ott alighanem komolyabb szervezésre lett volna szükség, illetve mindenféle szerzői jogi akadályokkal is meg kellett volna küzdeni.

Így viszont a fotók messze nem ütnek elég nagyot. Nem kapjuk bele az egészet a pofánkba, minden csak a fotós szűrőjén keresztül érvényesülhet — és tényleg csak néhány kép van, ahol ez hatásos. A kirakott magyarázó szövegek is lehetnének lényegesen provokatívabbak, nem utolsósorban pedig sokkal informatívabbak — aki életében most először van gender-tematikájú kiállításon, annak nem fog ez az egész egy egységes egésszé összeállni; akkor sem fogja vágni, mi a különség egy szexuális tartalmú és egy szexista, nem és gender között, ha történetesen nyitott a kérdésre.

A fotókhoz képest üdítő változatosságot jelentenek a különböző, női alakú bábukon megvalósított installációk, illetve az igen szellemes, Tűpárna című “sajtófigyelő”. Mindentől függetlenül: tényleg jobban oda lehetett volna lépni az összhatásra, ha cél, hogy az alkalmi látogató fejében is ott ragadjon a kiállítás, pláne az üzenete.