Kreatív kiszolgálás

Kreatív boltban ácsorgok a Westendben. Előttem egy kismamát szolgálnak ki, igen egyedi módon. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a pénztáros csajszi szolgálja ki, pedig a fizetés még nagyon messze van: gyöngyöket válogatnak. Sebaj, a blokkolás misztikus, metafizikus aktusa már megkezdődött a kasszánál, ilyenkor álljunk csak sorba szép békésen, különben is, nem azért van két kassza, hogy használjuk.

Amerikából megtért, naiv édesanyám azt gondolja, talán az ésszerűségnek még van helye ebben az üzletben, ha már remek a választék, és közel s távol ez a legjobb ilyen hely a környéken. Felveti, hogy amíg a gyöngyválogatás tart, mi akár fizetnénk is, de nem — sőt, most már mi vagyunk a tolakodók.

Persze minden gyöngyválogatásnak vége szakad egyszer. Hat perc merőben felesleges várakozás után sorra kerülünk, egy perc alatt fizetünk. Adok még egy esélyt a kedves, udvarias, civilizált ügyintézésnek.

— Bocsásson meg hölgyem, remélem, nem sértem meg meg vele, egy észrevételt szeretnék tenni. Legközelebb talán érdemes lenne a vásárlás és a fizetés aktusát szétválasztani — dorombolom. Látom, nem érti, ezért folytatom. — Ha én egy perc alatt fizetek, talán nem feltétlenül szükséges öt percet váratni, valaki miatt, aki még hat percig vásárol…

Tajték üt ki a száján, és éles hangon hívja fel a figyelmemet a táblára, miszerint a kismamákat fokozott udvariasággal szolgálják ki. Kissé már az én agyam is kezd bedurranni, de még mindig udvariasan próbálom felvilágosítani, hogy a kismamának speciel a profeszionálisabb ügyintézés semmilyen plusz terhet nem jelentett volna, hiszen amíg ő válogat az egyik eladóval, mi még mindig fizethetnénk egy másikal, és akkor még mindig van egy cserejátékos a boltban, aki meregetheti a szemét a semmibe.

Na, ekkor jön a következő fordulat: sajnálja, ha nem tudunk öt percet várni, de most már több időt elhúztunk ezzel a beszélgetéssel, mint amennyit vesztettünk a pénztárnál. Ez az egyik, amitől rendszeresen rám jön az ötperc: amikor egy eladó, akit elvben a seggem kinyalására szerződtettek, ahelyett, hogy kezelni próbálna a munkájával kapcsolatos észrevételeket, átmegy kioktatóba. Odacsődül a másik két vevőkínzó kisiparos is, és az egyik, a legidősebb még mélyebbre döfi a tőrt a szívembe: nyilatkozzak arról, mi a foglalkozásom. Nyilatkozzon a hóhér, elvégre ez egy kreatív hobby szaküzlet, nem a népességnyilvántartó iroda. Nincs több szóbeli dorombolás, nem kellenek az udvarias gesztusaik, panaszkönyvet nekem, de gyorsan. Azt ugyanis rögtön látom, hogy egyikük sem tulaj; a West End tulajai ugyanis, akik kábé a Taj Mahal bérleti díját fizetik az üzletért, tényleg szeretik, ha a vevő boldog és elégedett, ezek meg mind szabadulni akarnak tőlem. Sőt, ne jöjjek a kifogásaimmal se, érezzem magam szarul, ne jöjjek vissza sose, annál kevesebb zavaró tényező lesz a napi nyolc órás traccspartiban. Ilyenkor érdemes hidat verni tulaj és a vevő között, akiknek közösek az érdekeik, szemben nem kellőképpen karban tartott személyzettel. Fellapozom hát a könyvet.

Nincs kitöltve. Analfabéták az eladók vagy csak szarnak az egészre, de a füzet minden egyes lapjára rányomtatott utasítás ellenére sincs kitöltve a fejléc. Mindegy, bekörmölöm az alapproblémát, bekörmölöm, hogy a két hárpoid éppen most esik neki édesanyámnak; bekörmölöm a szabálytalan vásárlók könyvét is. Jön a következő kötelező refrén: jaj de jó, hogy nekem semmi más problémám nincs az életben. Ergo amíg más problémám is van, addig ő nyugodtan húzhatja az időmet, tojhat rám, szabotálhatja a normális kiszolgálást és bunkózhat. Majd ha ő és csak ő lesz, ami köztem meg a Nirvána között áll, akkor majd ő is félreáll, gondolom.

Befejezem. Fel kellene jelentenem magát — háborog rendületlenül. Tulajdonképpen visszafelé is kéne egy ilyen könyv. Tényleg, gondolom magamban, kifelé ballagva. Milyen kár, hogy nem lehet panaszt tenni a vevők ellen, akiket renitens viselkedésükért, gondolom, a boltban való kötelező vásárlással lehetne büntetni. Esetleg helyzíni kivégzéssel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.