Ritkán izgatom magam az internetes szavazások miatt: tökéletesen semmitmondóak, értelmetlenek, maximum a csalás technikájának kidolgozása az, ami vonzóvá tehetei a rajtuk való szavazást. Most sem az eredmény izgatott, hanem a kérdésfeltevés. Mert ezt az öt mókust aztán tényleg utálom.

Kósa Lajosról sokáig azt sem tudtam, hogy kicsoda, aztán feltűnt, ogy ő fröcsög az egyik legundorítóbban az összes Fidesz-nagyyűlésen. Kvázi semmi nem jut eszembe, ami országos politikusként a nevéhez köthető; állítólag sikeres debreceni polgármester, ezt a választási eredményei is visszaigazolják. A Playboy-interjúja viszont nekem azt igazolja vissza, hogy egy hímsovén, felfuvalkodott hólyag — szegénynek kétszer kellett bocsánatot kérnie Dávid Ibolyától a ferdefejes beszólás miatt, hogy egyszer elsikálja valahogy.

Pelczné Gál Ildikót persze annál jobban ismerem, az antikommunista fonnyadt amazon archetípusa: mintha egy századeleji beszűkült gondolkodásmódú, középosztálybeli, sznob úrinő (ala Édes Anna) agyát ültették volna bele egy leselejtetezett Terminátor-vázba. Akármit mond, az nettó, tartalmatlan kirohanás, aminek elsősorban hatnia kell, az az elemi felháborodás maga. Nyilván nem verte még rikácsolva az asztalt egyszer sem, én mégis képtelen vagyok másképp gondolni rá. Ami miatt különösen és masszívan utálom, az az álszent őrjöngés, amelyben elő kívánta írni a magyar fiataloknak, mikor egészséges egymásról videót csinálni, és mikor minősül ez szexuális aberrációnak.

Pokorni Zoltán emberemlékezet óta jelen van a magyar politikában. Kicsit fátyolos, csöndes hangját először szimpatikusnak, később teljesen tenyérbemászónak éltem meg. Egyszerűen nem tudom elviselni, ha valaki politikusként úgy csinál, mintha végképp a torkán akadt volna egy közéleti gombóc. Azért választunk politkusokat, hogy a tyúkszart is csirkesalátaként fogyasszák, nem pedig azért, hogy fanyalogjanak. Pokorni Zoltán közszereplései pedig mitha rendre a végső, nagy tragédia bejelentéséről szólnának (érdemes például átfutni az egészségügyi törvényről szóló, a minapi Népszabadságban megjelent gigantikus apokalipszis-vízióját). Emberileg akkor járatta le magát nálam végleg, amikor ahelyett, hogy kiállt volna lelepleződött ügynökmúltú apja mellett, inkább ő vonult vissza a Fidesz frontvonalából.

Schmitt Pál, olimpiai bajonokság ide, olimpiai bajnokság oda, nekem már csak a gerinctelenség etalonja lesz mindig is. Hú de független volt a kettővel ezelőtti főpolgármester-választáson; megígérte nekünk a négyes metrót is meg minden, és mosolygó csodálkozással fogadta a Fidesz támogatását. Amikor pofára esett, úgy érezte, megérett az idő arra, hogy feladja a függetlenségét és pártot válasszon. A Fideszt választotta. A végsőkig elkötelezett városatyát abszolút nem zavarta, hogy az előző ciklusban Orbán-kormány hogyan baszott ki bosszúból a fővárossal, a metrószerződés felrúgásától kezdve a Nemzeti Színház projekt öncélú kisajátításáig. Azóta az Olimpiai Bizottságot is sikerült megosztania.

Varga Mihály fideszes pénzügyminiszter volt, ennél többet pedig aligha kell mondanom. Az én valóságinterpretációm szerint Varga Mihály részt vett a Fidesz-kormány öncsaló politikájának megvalósításában, mostanában pedig ő az, aki bölcsbagoly szemüvegén keresztülnézve, halk, türelmes hangon magyarázza, miért maga a gazdasági csőd bármi, amit a kormány csinál. Bezzeg amikor ők voltak hatalmon… valóban, akkor még lehetett felelőtlenül költekezni, csak éppen már akkor is a jövő kontójára.

Szóval, ha Fidesz-delegált lennék, amikor eljön a szavazás ideje, cafatokra szaggatnám a szavazólapot, az egészet beleszórnám egy vödör lángoló benzinbe, majd a csukott ajtót berúgva távoznék az ülésteremből.