A problémafelvetés abszolút helyes és időszerű, a megoldást mégis húzósnak érzem. Még afelől is kétségeim vannak, hogy működhet-e egyáltalán.

Több nő van, mint férfi, több nő jár egyetemre, mint férfi — jóval kevesebb női politikus van, mint férfi. Emléletileg lehetséges lenne persze, hogy nem is akarnak azok lenni; amíg azonban olyan masszív előítéletek vannak mindenkivel szemben, aki nő és politikus, mint manapság, addig ezzel a felvetéssel nem is igazán érvényes foglalkozni. Nyolcadik éve nézem nagyon közelről az ország egyik legnagyobb egyetemének belső közéletét: néha egészen döbbenetes dolgokat képesek a nők fejéhez vágni a mindennapos viták közben. Az egyetem szenátusában sincsenek a nők tényleges arányukban reprezentálva, de még az amúgy a tipikusan jóval nyitottabban és korszerűen gondolkodó hallgatói önkormányzatoknál sem garantált a női egyenjogúság. Azok a karok, ahol a nők, lányok elsöprő többségben vannak, persze kivételt képeznek. Érdekes, ezeken karokon nem okoz nehézséget professzionális, diplomatikus, karizmatikus és komoly eredményeket felmutatni képes nőket találni az intézményi vezetés minden szintjén. Vagy csak nincsenek ott a férfiak, hogy letapossák őket?

Persze sok mindent megoldana, ha a nőket kvótákhoz juttatnánk. Kaphatnának egy kis levegőt, kétségkívül könnyebben tudnának érvényesülni, nem függne a tagság előítéletes mivoltától, hogy lesz-e egyáltalán esélyük a bizonyításra.

Ugyanakkor azonban ez a megoldás az előítéletek további szítására is alkalmas. Ha ugyanis egy nő a kvótarendszernek köszönetően jut helyhez, akkor elég komolyan fennáll a veszélye, hogy valahányszor élni próbál (ebben az esetben képviselői) jogaival, rögtön azzal dózerolják le, rosszabb esetben saját párttársai, hogy ő csak hallgasson, neki nem politikusi vénája, hanem bérelt helye van. Szavazzon csak szépen a többiekkel és maradjon csöndben. Ráadásul, ha ezt a törvényt az Országgyűlésen kell keresztülerőltetni, akkor arra is számítani kell, hogy az eredeti szándék a vita során eltorzul. Az SZDSZ eredetileg csak a barátjukat videóra venni tinédzserlányokat próbálta védeni a börtönbüntetéstől elhíresült törvényjavaslatával — néhány héten belül már a gyermekpornográfia infernális apostolaiként ábrázolta őket az egész jobboldali média. Ráadásul Sándor Klára felvetése csak arról szól, mint hogy a lista 50%-át nőkkel kellene feltölteni. Nem nehéz kitalálni, mennyire kapnak majd biztos, “befutó” helyet azok a nők, akiket ezen törvényi szabályozás eredményeképpen szerkesztenek rá a listára.

Számomra akkor már sokkal hitelesebb és elfogadhatóbb az MSZP által választott út, amelyik párton belül valósít meg kvótarendszert. Egy ilyen párt joggal hivatkozhat arra, hogy ő valóban törekszik a női egyenjogúság megvalósítására. Hiszen a párt alapszabálya a párt belügye, azt a tagság fogadja el — másképpen szólva, amit a tagság nem akar, az nincs is. A törvényi szabályozás egy olyan béka, amit eszi-nem eszi alapon mindenkinek le kell nyelnie. Aki így jut pozícióhoz, később országgyűlési mandátumához, annak legitimitását nem igazán illik megkérdőjelezni — pont azért nem, mert egy alulról jövő kezdeményezés áll a pozitív diszkrimináció mögött. Ráadásul így mindenki számára egyértelmű, melyik párt elkötelezett valóban a női egyenjogúság mellett és melyik nem.

Mellékes, de megjegyezni érdemes szempont, hogy Sándor Klára előterjesztése aligha több merő pr-nál. Elég valószínűtlen, hogy a férfiközpontú, macsó Fidesz majd pont ehhez a számára nyilvánvalóan érdektelen törvénymódosításoz adná a nevét, miközben stratégiai ügyekben sem rest gáncsolni a legitim magyar kormányt.