Az Idegenek valódi főszereplője a szorongás. Az elbeszélő, egy kislány menekül édesanyjával egy katonai ellenőrzés alatt álló országban — pontosan nem tudni ki vagy mi elől. Mindenesetre a lányba hihetetlen elszántsággal igyekszik sulykolni a rendkívüli lelki tartással rendelkező anya: mindig, mindenhol, mindenkinek hazudni kell, meg kell próbálni beilleszkedni, belesimulni a tömegbe — megfelelni az elvárásoknak, kerülni a feltűnést.

Az ebből adódó frusztráció, üldözési mánia a regény egész nyelvezetét átszövi. A regény elbeszélője, az eseményekre visszatekintő kislány még a történet hallgatója, olvasója számára sem tud igazán megnyílni — hűvös tárgyilagossággal adja vissza a vele történteket. Ez persze egyre csak fokozza az olvasóban gyűlő feszültséget: mindvégig szemtanúja két nő kiszolgáltatottságának és egyre erősebb megaláztatásainak, a szenvtelen elbeszélői hang megakadályozza az azonosulást, és a végén megfoszt bennünket a katarzistól is. Vissza kell lapoznunk az első oldalakra, hogy legalább arról meggyőződjünk: valóban talált-e végül valamilyen megnyugvást a szereplő.

A regény helyszíne és cselekménye mindvégig homályban marad — bár alighanem felesleges mindenféle találgatás, valószínűleg mind a helyszín, mind cselekmény ideje fiktív. Bizonyos elemek — muszlim és roma (?) menekültek, biometrikus azonosítókkal ellátott okmányok, a számítógép és az internet (egyszeri) említése mintha fogódzókat adnának; ugyanakkor legalább ennyi, ezeket hiteltelenítő részlet is felidézhető. Az Idegenek valószínűleg nem más, mint a közelmúlt és a közeljövő háborús- és terrorcselekményeinek egyfajta szintézise; Petőcz András pedig arra használja ezt a környezetet, hogy bemutassa, milyen kiszolgáltatottságban, tudatlanságban és félelemben élni napjainkban.

A kislány elbeszélésében megjelenő mellékszereplők mind más-más túlélési stratégiákat alkalmaznak. Az anya feszült, megalkuvásra mindig kész, a túlélésért minden méltóságát feláldozni kész figurája mellett a Zongorista a művészet, a zene tisztasága révén és bezárkózásával próbálja meg mentesíteni magát a városban történő borzalmak elől. A kislány legjobb barátnője fantáziáival és nagymamája iránt érzett tekintélytiszteletével igyekszik reményt találni; a nagymama igyekszik a jólinformált, mindent tudó, sokat látott és tapasztalt öregasszony képében feltűnni; hogy aztán újra és újra bebizonyosodjon, mennyire keveset is tud. Hasonlóan ellentmondásos a szállás- és munkaadó plébános, illetve a féllábú tanító alakja is. Mindenki megtört, esendő és az olvasó világa felől nézve valahol nagyon mélyen ellenszenves.

Nem kevésbé megkapó és meggyőző az elnyomás megjelenítőinek ábrázolása is: mivel azonban a könyvből a pozitív szereplők szinte teljesen hiányoznak, a negatív szereplőket sem lehet teljes mértékig elutasítani: egyszerűen csak jobban engedtek a csábításoknak, több kompromisszumot kötöttek meg vagy csak egyszerűen szerencsésebbek voltak, mint a többiek. Egyedül a terroristák nevezhetők kivételnek — még a családot testileg-lelkileg kizsákmányoló katonáknak is van emberi oldaluk.

Összességében véve tehát nagyon plasztikus és megható képet kapunk a fájdalomról — anélkül, hogy giccses, hatásvadász vagy elviselhetetlenül naturális jeleneteket kellene olvasnunk. Együtt éljük végig a történetet a magára mindvégig fegyelmet erőszakoló kislánnyal, és végig küzdenünk kell azért, hogy megérthessük. Nagyon finom és nagyon megkapó írói eszközök kellenek ahhoz, hogy ez a játék végig működhessen.

Végezetül egy apró, de számomra nagyon kedves mozzanat: a borító sokkal szorosabb kapcsolatban áll a regénnyel és messze több kapaszkodót ad hozzá, ahogy az általában szokásos. Érdemes olvasás előtt megnézegetni.