Erős túlzás lenne persze “szép gesztusnak” nevezni, hogy a Fidesz képviselői ezúttal nem vonultak ki a Parlamentből, amikor a miniszterelnök beszélt, illetve hogy ezúttal a fővárosban is képesek voltak együtt emlékezni a kormánnyal. Ha adnánk a normalitásra, többé-kevésbé ez lenne a minimum a minimum: nemzeti ünnepen, emléknapon kivesszük egymás hátából a nagykést, és koncentrálunk egy kicsit arra, ami közös.

Tekintettel azonban arra, hogy a Fidesz mostanában mégiscsak azzal kísérletezik, hogy kiderítse: ennek a kormánynak is “jár”-e a nemzeti és demokratikus minimum, mindenképpen figyelemre méltó gesztusról van szó. Már csak azért is, mert újabban a Fidesz radikalizálódása folyik a csapból is: úgy látszik, most már egy kicsit nekik is sok a kriptonáci és kriptofasiszta hordák lábszagú közelségéből.

Fasza dolog tehát látni, hogy a Fidesz is úgy érzi: nem a csürhe élén vezet az út a választási győzelemhez. Pokorni Zoltán minapi és végleges elköteleződése az alkotmányos módszerek mellett is értékelhető a radikális surmóktól való elhatárolódásként, elfordulásként. Még egy-két ilyen húzás, és a szeptemberi események vandáljai oda kerülnek, ahová valók: a perifériára, ahová, ha kell, mindig vissza fogja őket szorítani az állam. Mert mindent azért mégsem lehet — mondjuk ki, nem azért, mert finnyásak vagyunk, hanem mert nem megengedhető, hogy pár rasszista, szűk látókörű, idiotisztikus, fanatikus vadbarom kedve szerint korlátozza a többség (csendes vagy sem tökmindegy) demokratikus szabadságjogait.

Attól persze még messze vagyunk, hogy a Fidesz nyíltan csatlakozzon mondjuk a miniszterelnök zéró tolerancia felhívásához — az viszont nem csekély megkönnyebbülés, hogy tetteivel egyelőre az innenső oldalra definiálja magát.