Nincs egy hete, hogy baromságnak neveztem Csizamdia Ervin azon tézisét, miszerint a Fidesz jelenlegi válságát (?) az okozza, hogy nincs elég pénze megfelelő értelmiségi csapatra. Állítását a pénteken megjelent Élet és Irodalomban jóval szofisztikáltabban fogalmazza meg: most amellett érvel, hogy a magyar jobboldal szellemi válságát részben a korszerű magyar konzervatív hagyományok hiánya, részben pedig a Fidesz (hosszú távon) kontraproduktív ellenzéki felfogása okozza.

A Csizmadia Ervinnél nem kevésbé tekintélyes Tamás Gáspár Miklós ezzel szemben arra mutat rá: nem a jobb-, hanem a baloldal van válságban — méghozzá tragikus végkimenetellel fenyegető, átfogó, részben szellemi, de elsősorban morális válságban. A Fidesz ezzel szemben harminc százalékkal vezet a biztos pártválasztók körében; a baloldal egyszerűen képtelen megfelelően védekezni a jobboldali verbális és fizikai erőszakkal szemben. Ahogy Demcsák Zsuzsa példája is mutatja (TGM hasonló visszásságokra mutat rá, mint annak idején én): a baloldal egyszerűen túl gyáva és túl ingatag ahhoz, hogy döntéseiért vállalja az erkölcsi felelősséget.

A két álláspont csak látszólag áll szöges ellentétben egymással. Csizmadia Ervin alighanem jól látja, hogy a Fidesz jelenlegi politikája valójában zsákutca. A sérelmi politizálás csak akkor működik, ha az emberek alapvetően elgégedetlenek a kormánnyal — kétségtelen, hogy most azok, de a kormánykoalíció úgy ment bele a reformokba, hogy ezzel a jelenséggel jó előre számolt. Hacsak a Fidesz nem tud előrehozott választásokat kierőszakolni (amire közjogi okokból nagyon kevés az esély), minden esély megvan rá, hogy az MSZP nemcsak, hogy összeszedi magát a következő választásokra, de már profitálni is fog a mostani reformok eredményeiből.

Tamás Gáspár Miklós azonban alighanem joggal mutat rá arra, hogy morális, elvi szempontból alapvetően bajok vannak a baloldali-liberális oldallal. Bátor, nyílt, markáns elvi politizálás helyett ugyanis a permanens fosás megy kormányoldalon. TGM másik igen szerencsés és jellemző példája a tizennyolc évüket be nem töltöttek szexvideóinak törvényi üldözése. Sem az SZDSZ, sem az MSZP nem állt ki azon, ultraliberálisnak azért nem nevezhető terv mellett, hogy tizenhét éves lányokat ne lehessen a büntetőjog eszközeivel a porba sújtani azért, mert lefilmezik mondjuk ugyancsak tizenhét éves faszijukat meztelenül.

A rendőrség győzelemének állítjuk be, hogy a jobboldali radikális mocsok lényegében csak anyagi kárt tudott okozni március 15-én, illetve beléfojtotta a szót a kormánypárti szónokoba — ahelyett, hogy a jogállam teljes arzenáljával csaptunk volna oda, megvédendő mondjuk Budapest főpolgármesterének szólásszabadsághoz való jogát.

Persze, most végre csakugyan folynak valami reformfélék. Ezek azonban kizárólag azért értékelhetők, mert Bokros Lajos óta a legutóbbi választásokig kormányzás helyett leginkább csak a kollektív faszverés folyt az Országházban és a kormányhivatalokban. Orbán idején egy kicsit gusztustalanabbul és nyíltabban, az előző kormány alatt viszonylag diszkréten, az asztal alatt, de kormányzás, az ugye nem volt (mondta Gyurcsány elhíresült beszédében). Az egész úgynevezett reform bűzlik a következetlenségtől, a biztonytalanságtól, a koncepciótlanságtól és végül, de egyáltalán nem utolsósorban a roszz kommunikációtól. Most ugye azon megy nyilatkozatháború, hogy kinek a feladata, hogy meggyőző érvekkel álljon elő az “egy vagy több biztosító” kérdéskörben; miközben kiforrott, érdemben vitatható és értékelhető koncepciók nicsenek, csak jól hangzó szlogenek. Lassan egy évvel a választások után még sak eddig sikerült eljutni.

Egyetérthetünk tehát Csizmadia Ervinnel abban, hogy a jobboldal erősen megtorpant, és győzelemre, ezzel a politikával, nem nagyon számíthat. Sajnos azonban alighanem elég sokan lehetnek azok, akik szavazáskor nem stabil és büszkén vállalható politikai identitásukat kifejezendő szavaznak majd a baloldalra, hanem azért, mert ők a kevésbé undorítóak. Kilátásnak ez annyira tán mégsem kellemes.