Túlzottan nagy sajtóvisszhangot nem váltott ki, maga az SZDSZ sem pezsegte magát agyon, hogy reklámozza a Magyar Bálint és Sándor Klára által képviselt cselekvési programot. Én magam az SZDSZ (általam igen kevéssé kedvelt kivitelezésű, és nagyon kevéssé modern honlapján bukkantam rá, teljesen véletlenül). A dokumentum lényegében arról szól, hogy a liberális alapelvek mentén hogyan lehetne növelni a magyar állampolgárok életminőségét. Hű.

Nehéz igazán átlátni, hogy milyen célt szolgál ez a közel kétszáz oldalas anyag. Legnagyobb erőssége az összegyűjtött tényekben van: minden egyes problémafelvetést statisztikák, táblázatok, grafikonok támasztanak alá, nemzetközi összehasonlításokkal. Ha valaki hasonló problémákról szeretne vitatkozni, és érvei alátámasztására tényeket keres, akkor itt elég sok mindent, téma szerint rendszerezve megtalál.

Sajna azonban a vitairat inkább tekinthető egy ízléses kivitelű probléma-katalógusnak, mint tanulmánynak. Már a kérdésfelvetések is túl általánosak ahhoz, hogy valódi vitát inspiráljanak. Ezen a szinten ugyanis nagyon kevés a valódi újdonság — kevesen lehetnek, akik még soha, semmilyen formában nem hallottak arról, hogy például a magyar lakosság egészségi állapota siralmas, vagy hogy a nők hátrányos megkülönböztetése napirenden van, netán hogy a kábítószer-fogyasztást is kirminalizálják. Lehet, hogy akadnak bőven, akik igyekeznek ezeket a problémákat szőnyeg alá söpörni, lehet, hogy nem artikuláljuk őket elég hangosan; de hogy mondjuk a magyar liberális közgondolkodás számára nem kell bizonygatni ezen felvetések valódiságát, az tuti.

Sokkal rosszabb, hogy a megoldási javaslatok hihetetlen általánosak és tautologikusak, vázlatszerűek. Alighanem nem csak Magyarországra igaz, de ránk aztán különösen, hogy ha az ember meg akar valósítani valami ésszerű vagy hasznos dolgot, akkor tudnia kell, hogy azt miért, milyen érdeksérelmek és intézményi tehetetlenségek révén nem lehet megcsinálni; aztán tudnia kell megmutatnia, hogy hogyan lehetséges mégis. Ha valaki cselekvési tervet akar kidolgozni, akkor illene felvázolnia, hogy milyen lépések, milyen rendszerben történtek eddig; ezután a megvalósíthatatságot folyamatosan szem előtt tartva kellene megmondania, hogy kinek és mit kellene meglépnie.

Nem utolsósorban arra is szentelnie némi figyelmet, hogy mekkora konszenzus teremthető meg egy-egy elképzeléshez. A dohányzásellenes kampányokhoz valószínűleg nagyobb, mint a homoszexuális élettársi kapcsolatok elismeréséhez, vagy a cigányság felemeléséhez, lévén a magyar társadalom elég masszívan kirekesztő. Az ezekből adódó problémákra szintén kellene javaslat.

Ez így, ebben a formában nem több egy kis idealista sóhajtozásnál — vagy mondjuk két szociológus grafikonokkal és táblázatokkal teletűzdelt vágyálmánál, amelyben osztozhatunk ugyan, de irányt nagyon kevéssé mutat. Őszintén szólva Magyar Bálinttól, aki markáns állásfoglalásaival, oktatáspolitikai koncepcióival képes volt végre felkavarni az a köz- és felsőoktatás hosszú ideje mocsarasodó állóvizét, valami sokkal keményebbet és kevésbé átléphetőt vártam volna.