2006 legvégének alighanem az egyik legtöbbet csócsált kérdése Szaddam Husszein kivégzése volt — szerintem teljesen hibásan. Hiszen jószerével gőzünk sincs róla, hogy ez milyen következményekkel jár majd. Persze nyilván látványos dolog ez, lehet nézgetni a YouTube-on a videókat, meg lehet nézni, milyen egy iraki kivégzőkamra belülről estébé. Szimbolikus gesztusnak sem utolsó a dolog, Amerika is jól érzi magát — lám, valami értelme mégiscsak volt a háborúnak.

Megváltást ugyanakkor aligha hoz a dolog. Szaddam valamiféle morbid értelemben akár szerencsésnek is nevezhető. Háborús bűnös létére aránylag fair körülmények között fogtál el, tartották fogva és ítélték el. A New York Times egy régebbi cikkéből kiderül az igazságszolgáltatási rendszer ennél sokkal gyengébb lábakon áll Irakban. A kis hal gyanúsítottakat simán tartják hosszú ideig fogva anélkül, hogy bármi történne velük; az ellenük folyó perekre sem a szőrszálhasogató bizonyítási eljárás a jellemző, akit meg ártatlanul ítélnek el, annak pechje volt, nyilván. És nyilván nem az igazságszolgáltatási rendszer az egyetlen, amelyik ilyen szélsőségesen diszfunkcionális.

Ilyen értelemben tehát nem teljesen értelmetlen azt állítani: full mindegy, hogy Szaddamot fellógatták-e vagy sem. Sem amerikai, sem iraki részről nem igazán látszik a koncepció arra, hogy a helyzet hogyan fog normalizálódni Irakban. És ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy talán jobb lett volna mégiscsak az irakiakra hagyni, hogy előbb vagy utóbb megszabaduljanak a diktátoruktól. Lehet, hogy sokkal tovább tartott volna, mint amerikai segédlettel — viszont így most Amerikának kőkemény felelőssége van a helyzet megoldásában. És nagyon nem úgy néz ki, hogy Amerikának lenne valamilyen haloványlila segédfogalma arról, hogyan rángassa ki a feszéjét ebből a vártnál jóval nagyobb és keményebb fából.