Többször éreztem már úgy, hogy az Art Macabre darbjai elegáns könnyedséggel térnek napirendre a művészi mondanivaló kérdése felett: kellemes meglepetés volt hát, hogy a Necrocleo című rövid performansz milyen klasszul ellenpontozott sztorival állt elő.

A szadista fáraónő nappal egyik szolgálólányának megalázásában, gyötrésében éli ki magát, éjjel pedig mindenféle perverz játékot játszik egy istennő szobrával. Kissé kellemetlen meglepetés, hogy a szolgálólány nem csak hogy híve az istennőnek, hanem megfelelő rítusokkal életre is tudja kelteni a szobrot: az alvó Kleopátra és az éber istennő pedig már finoman szólva sincsenek egy súlycsoportban. A megtestesült istennőből uralkodó lesz, szegény Kleopátrát meg beállítják szobornak a sarokba.

A viszonylag egyszerű történet részleteiben egy nagyon finoman kidolgozott hatalmi játék, következetesen végiggondolt és sokrétűen megvalósított ellentétekkel. A hatalmi helyzetben, ám mégiscsak középszerű, világias fáraónő és hasonló jellegű kegyencei állnak szemben a legmegvetetebb szolgálólánnyal, és a darabban a leghatalmasabb istennővel, és egyben a szakralitással. A szerepek a darab végére a már említett módon megcserélődnek — érdekes, szintén felvetődő kérdés, hogy folytatódik-e a körforgás?

A darab koreográfiája is szépen kidolgozott, ahol minden mozdulatot előre hozzá kellett próbálni a zenéhez, ott pontos és precíz is — ahol az improvizációnak is tere volt, ott viszont még bőven van mit gyakorolni. Ugyanakkor a játék a szavakkal megragadható mondanivalót elég szépen árnyalja tovább. A végeredmény egy kerek és jól megragadható allegória — felesleges sallangok nélkül.