Most persze nyilván tépnem kellene a ruhámat, hogy milyen hülye vagyok, hogy úgy néztem meg a második részt, hogy nem láttam az elsőt — valójában persze inkább hálát adok a magasságosnak, hogy ez a helyzet.

Poént kitalálni nem nehéz — ha az ember izzad egy kis vért, tuti elő tud állni valami olyasmivel, amin egyesek nevetnek. Ha végképp nincs ihlete, felújít pár régebbi poént, nyilván lesznek olyanok is, akik még/már nem emlékeznek az eredetire és akkor nevetnek azon. Egy jó filmhez ennél több kell, jelen esetben mondjuk valami említésre méltó sztori; olykor egy kicsit kevesebb is, jelen esetben egy kicsit kevesebb obszcenitás. Ehelyett két lúzer pancserkodik egy lényegében töküres gyorsétteremben.

Persze nyilván egyfajta kőkemény realitás, hogy gusztustalansággal egy csomó mindent el lehet adni; én azonban hadd ne tekintsem ezeket a húzásokat a szellem dáridójának. Lehet persze arra játszani, hogy valami annyira ciki, hogy az ember ha máshogy nem, már kínjában röhög — én viszont már kinőttebb abból a korból, amikor a “seggről szájba” kifejezés monoton ismételgetése zavarba tud hozni. Öregebb vagok már annál is, semhogy az animálszex láttán kivonuljak a moziból, és attól se gerjedek be, ha valaki a meztelen valagát dörzsölgeti a kirakatüveghez.

Viszont, ha már egy film egyszer mocskolódni akar, tegye azt tényleg nagyfiúsan. Nem kellenek érzelgős barátságok, nem kell romantikus vívódás, nem kellenek musicalszerűen cuki jelenetek és nem kellenek nagy, érzelmes smárolások sem. A szar cukorral sem jobb.