— Ő Bence, DJ az LD50-nél, ő Zero, DJ az LD50-nél…
— Mondd csak, van valaki, aki itt van és nem DJ?
— Hát, aki nem DJ, az Art Macabre tag. Várj, nem, itt jön Marvin.
Hát, ilyen lightosan indult a buli, ahonnan nekem, a lelkes outsidernek, meg kellett volna tudnom, hogy mulat a magyar gót. Akkor még azt gondoltam, sehogy.
Ami azért volt sajnálatosnak nevezhető, mert a két dark-rock zenekar, a Garden of Eden, és a De Facto, amelyik a rendezvény bemelegítéséért volt (lett volna) felelős, bőven messze a nemszar kategóriába tartozott. Az előbbi bandánál ezt inkább csak sejteni lehet, lévén, hogy valaki kurvára nem volt tisztában azzal, hogy a “hangosítás” a nevével ellentétben abszolút nem azt jelenti, hogy minden kart csutkáig tolunk a keverőpulton. A szép, egyenletes zúgásból azért ennek ellenére is kibontakozott valami hallgatható és elfogadható.
Közben szépen lassan átitat a szubkulturális feeling. Feketére sminkelt, feketébe öltözött, a jelek szerint kötelezően unott arcú csajszibarackok, szolid bulieleganciával öltözött, szemüveges szőkeségek, a sztahanovista szellem jegyében már fél tízkor seggrészeg csajok és fiúkák, csipketop-csipkenadrág-fehérnemű kombóba öltöztetett kis tündérke, aki, nem győzi kedves kalauzom hangsúlyozni, tizenöt éves (pedig egy perccel sem néz ki fiatalabbnak tizenhatnál). Kisminkelt srácok, hidrogénezett hajjal vagy anélkül. Ha nem kentem volna magamra egyhavi hajvax-adagomat, szinte meztelennek érezném magam.
A De Facto esetében a hangosítás harcmezején már egy lényegesen szofisztikáltabb megközelítést tapasztalhattunk, szintén elég mérsékelt hallgatóság mellett. Fahéjos lehet tizenöt-húsz fős közönségnek játszani, nem is vették betegesen komolyan magukat, de annyira azért igen, hogy aki mégis ott volt, az ne érezze magát hanyagolva. Klassz kis dark rock volt ez egyébként, az egyetlen, amit sajnáltam, hogy az összes szám, amit hallottam, lényegében jól bevált motívumokból állt, ennél fogva nagy meglepetést egyik sem okozott számomra. Soha nem éreztem azt a viszketeg kényszert, hogy nekem akármelyik számot újra meg kéne hallgatnom a full befogadáshoz — de stabil, egyenletes színvonalú előadás volt, és még engem is felállított a fal melletti ücsörgésemből, ami azért, valljuk meg, nem semmi.
További szocializáció. Már vagy egy órája töröm a fejem, hogy illik a képbe három csajszi, húszcentis, lefelé keskenyedő cipőtalpukkal, hatvanas évek-stílusú fűzőjükkel illetve csipkés szoknyás szobalány-feelingjükkel. Divatszakértő konzulensem felvilágosít, hogy alighanem külföldiek. Odamegyünk hallgatózni. Külföldiek. Csontsovány, halotthalovány srác hányja szépen csendben teli a mosdót a vécében. Amint befejezi, tip-topra súrolja a helyszínt maga után, majd távozik. Ceruzalábú hölgyemény villogtatja combfixét pár sztárfotó erejéig.
Eredetiség és lehengerlés területén felmerült hiányérzetemet maximálisan pótolta az általam egyébként szintén először látott, angol indusztriális metál/Gót rock Killing Miranda, amelyik ennek a bulinak a nagyságrendjén bőven nevezhetőek vérprofinak. Tudnak előadni, soha nem adták fel, hogy valami kontaktust létesítsenek a közönséggel (még egyébként leginkább a nyilvánvalóan a kedvükért jelenlevő három fűzős, és a jelek szerint angol csirkével szerezhettek némi sikerélményt, a helyi, immáron olyan ötven-hatvan fősre duzzadt népség inkább csak apátiájával tündökölt), és saját, egyéni és megjegyezhető hangjuk van. Ki voltak számítva, pontosak voltak, rutinosak és abszolút magukkal ragadóak. Aki szereti azt, ami hangos, kemény és egy kicsit trükkös, annak abszolút ajánlom, bár gondolom, nem sűrűn hemzsegnek Magyarországon.
A már emlegetett DJ-k egyébként alighanem nem aznap élték át szakmai karrierjük fénypontját: bágyadtan beszélgető és sörözgető közönségnek játszottak, legalábbis az én hajnali egy órás, egy igencsak feledhető Art Macabre performansz utáni távozásomig. Laza, fecsegős klubhangulat, egyre növekvő szemétkupacokkal a sarokban, és egy szolidan hortyogó góttal a fal mellett. Nyilván állatira kimulatta magát.