Megalvad a vér a számban

Hát ez így nem megy. Az Art Macabre halloweeni előadása az LD50 Gothic Halloween partiján akkor sem tetszett volna, ha csak egy lapos, kiszámítható, vámpíros kliséparádé lett volna; de még ennél is rosszabb volt.

Manapság a vámpírozás így önmagában már nem sokkol senkit — én magam, akit a téma nem izgat különösebben fel, legalább hatszázezerszer halottam/olvastam a Vámpír szót az elmúlt tíz évben. Drakula-feldolgozások százai és a modern horror-univerzumok tucatjai után, ha az ember vérszívással akar szórakoztatni, akkor kurvára oda kéne tenni valamit, ami kettévágja az ember agyát. Hát itt semmi ilyesmi nem volt (és hadd szögezzem le: nekem még az sem ilyesmi, ha valakinek katéter lóg ki az arcából), pár élőhalott szórakozik az áldozataival aztán slussz-passz.

Persze, amikor azt mondom, “pár”, akkor valójában arra gondolok: legalább kétszer annyi, mint amit a dramaturgia indokolna. Az ember azt gondolná, egy felnőtt társulatnál nem presztízskérdés, hogy minél többen szerepeljenek egy adott performanszon: először van a forgatókönyv, utána jönnek egy szereplők és nem fordítva. Ehhez képest, ha a szereplők felét lerángatta volna a színpadról pár, a semmiből előmaterializálódott rohamrendőr, a sztori nyugodtan folyhatott volna tovább nélkülük is, max egy kicsit kisebb lett volna a kompetíció azok számára, akik tettek is valamit a cselekmény előreviteléért.

Próbára sem állhatott rendelkezésre valami baromi sok idő, mert a koreográfia enyhén szólva is lötyögött. Ha már ragaszkodunk a tömegjelentekhez, az csak nagyon precízen belőve mutat tényleg hangulaterősítő hemzsegést: itt inkább zavaró volt a sok fel-alá ténfergő periferiális szereplők. Ezen felül több olyan jelenet is volt, ahol a tényleges feszültséghez elengedhetetlen a végletes pontosság és a sebesség; ez itt sajna teljesen hiányzott. Ha például élet-halál kérdés, hogy ki tunkolja be a szoba közepére dobott kést a másik hasába, akkor alighanem sokkal életszerűbb és megragadóbb, ha az alanyok rugóként lökik ki magukat és vetik rá magukat a pengére, ahelyett hogy másodperces csúszással és óvatos somfordálással oldják meg a feladatot. Ez a fajta bizonytalanság a színpadon (pláne amikor a darabot bármely, nyolc négyzetméteresnél nagyobb szobában unásig lehetett volna próbálni) tökéletesen összeegyeztethetetlen mindenféle profizmussal de az élvezhetőséggel is.

Két mozzanat van, amit el lehet könyvelni pozitívumként. A társulatnak már van egy színésze, akin látszik a tudatosság, az összeszedettség és aki tud illúziót kelteni már a puszta jelenlétével is. A színpad kiterjesztése a nézőtérre pedig, bármennyire is ismert megoldás, most remekül működött: amikor a hátam mögött kezdtek el verekedni, egy percre csak rám jött a frász. Kár, hogy utána akár aludni is lefekhettem volna az egyik csendes sarokba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.