Jó sok időt töltök mostanában feminista filozófusokkal körbebástyázva a könyvtárban, szóval nekem már az arcom se rezzen, amikor nő a főnök, nők az asszisztensek, női újságírókat és női fotósokat csesznek le női főszerkesztők, egy-két, feminim férfi divattervezővel a háttérben. Egy barátom figyelmeztetett, hogy ez a film csak nőknek szokott tetszeni, férfiaknak nem; neki nyilván nincs hozzám hasonló tréningje.

Maga a film amúgy egy pörgős, izgalmas, klasszikus munkahelyi sztori, biztonságos, túl sok meglepetéssel nem kecsegtető, de annál alaposabb és szépen lecsiszolt, régimódi rendezéssel. A végkifejletre persze elég jó eséllyel lehet tippelni, a női főszereplő az egyik zárójelentben még az én rendezői instrukcióimat is azon nyomban végrehajtotta, de ez alighanem csak az igazi ínyenceket zavarja.

A színészi játék sajnos nem ennyire megbízható és nem ennyire egyenletes: Meryl Streep egyszerűen zseniális, Anne Hathaway már egy kicsit erőltetett és messze nem lehengerlően meggyőző; az első asszisztenst alakító Emily Blunt pedig röhejesen sablonos. A fő-fő divattervező Stenley Tucci karaktere is legjobb esetben kétdimenziós, viszont ez egy mellékszereplő esetében már nem is olyan rossz, és szépen kidolgozott, stílusos alakítást láthatunk.

Sztereotípiából talán egy kicsit túlságosan is sok, néhol túl élesek a kontrasztok és nincs igazán végiggondolva a film értékrendje: miért evidens, hogy aki csinos, szép és elegáns, az minimum kegyetlen, de rosszabb esetben buta és érzéketlen is; akinek viszont kirohad a gyatyája és a lakásában pattog a fal, az miért feltétlenül kedves, közvetlen, hűséges és érző szívű. Sebaj. A humor mindent elvisz a hátán. Ahol én, divat-antitálentum tudok röhögni egy citromságra ponchón, ott nagy baj már nem lehet.